Koppenhága, 2010 gabor 2010.12.14.
Őrlődés katonai hatalmak világpolitikai játszmáiban
Pergel Antal
HARAG ÉS ELFOGULTSÁG NÉLKÜL
Magyar-finn katonai és
politikai kapcsolatok 1939-1944
politikai kapcsolatok 1939-1944
Finnország és Magyarország geopolitikai sajátosságai meglehetősen eltérőek, ezért nem egyszerű párhuzamot vonni a két ország történelmi eseményei között. A történész erre a feladatra is vállalkozott, s az összevetés és a párhuzamkeresés azért is igényelt körültekintő munkát, mert sok esetben mások voltak az ok-okozati összefüggések az északi országban, Európa peremén, és másként alakult nálunk, Közép-Európában. A közös alaphelyzet adott volt: kényszerű elkötelezettség és függő viszony Németországgal, a bolsevizmus elutasítása, és a meghatározó sorsközösség: belesodródás a háborúba, és őrlődés katonai hatalmak világpolitikai játszmáiban.
A magyar-finn kapcsolatok kezdeteitől sok apró részlet tárul fel abból a történelmi időszakból, amely az 1910-es évek vége felé, az orosz bolsevik forradalommal vette kezdetét. A tragikus oroszországi események hatásait Finnország és Magyarország is elszenvedte, de a két, nagyon hasonló háttérrel és emberi tartással bíró államférfi, Carl Gustaf Mannerheim és Horthy Miklós a nemzeti erőkre támaszkodva 1918-19-ben véget vetettek hazájukban a dicstelen, nemzetellenes, bolsevista felforgató tevékenységnek.
Nekünk, magyaroknak, különösképpen hangsúlyos a finn-szovjet téli háború magyar vonatkozásait is taglaló fejezet. A kis nép – Mannerheim tábornaggyal a hadsereg élén – élethalálharcát vívta a Szovjetunióval, amely területi követeléseinek kielégítetlensége okán 1939. november 30-án hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Horthy kormányzó a segítségnyújtás megszervezésében teljes támogatásáról biztosította Teleki Pál miniszterelnököt, s valamilyen módon szinte az egész ország megmozdult. A toborzás eredményeképpen a több mint 25 000 jelentkezőből közel 350 alkalmassá vált magyar önkéntes érkezett március 2-án finn földre (Mannerheim utóbb szemlekörútján meglátogatta a magyar csapategységet is), de bevetésükre már nem került sor, mert 1940. március 13-án – az idén ennek éppen 70 éve – százöt nap hősies helytállás után, mintegy huszonháromezer finn katonaáldozattal, területvesztéssel, kemény békefeltételekkel véget ért a téli háború, de országuk önállóságát sikerült megőrizniük.
A két ország katonapolitikai kapcsolataiban a legfontosabb összekötő személyiség – magyar anya és finn apa szülöttje – Aladár Paasonen ezredes volt, aki előbb Kyösti Kallio köztársasági elnök első szárnysegéde, majd Mannerheim egyik legbizalmasabb munkatársa, a hírszerzés főnöke lett. Emlékirataiban (Marsalkan tiedustelupäällikkönä, Weilin+Göös, Helsinki, 1974) többek között a következőképpen írt az 1942-ben, Horthy Miklósnál tett látogatásáról: „Miután érdeklődött a finnországi hadi helyzet részleteiről, kifejezte csodálatát a finn katona hősiessége iránt. Magyarországhoz hasonlóan Finnország is a földrajz szabta törvények foglya, s ettől senki sem függetlenítheti magát. Az admirális egy francia államférfi mondását idézte: „La géographie est un prison.” (A földrajzi fekvés börtön.) Úgy értettem, ezzel arra célzott, hogy Magyarország kizárólag kényszer hatására lépett be a háborúba.”
Az egyes fejezetek élén a Kalevalából vett, mottónak szánt sorok állnak; mesterkéltnek tűnő megoldás, mert a fennkölt, archaikus irodalmi idézetek egészen más alaphangot ütnek meg, mint ami szövegben utánuk következik. Gondos korrektori munkával bizonyára elkerülhető lett volna a már-már bosszantóan sok, helyenként értelemzavaró sajtó- és néhány helyesírási hiba. Igen rossz magyar fordításban olvasható Mannerheim tábornagy két úgynevezett napiparancsa: a magyar önkéntes zászlóaljnak írt köszönő, nagyra becsülő sorai. Az amúgy értékes, olvasmányos történeti munka ezek tekintetében többet érdemelt volna! A befejező részben archív felvételek és angol nyelvű összefoglaló találhatók.
Pergel Antal az adott időszak széles körű kutatásával fontos, hiánypótló munkát végzett el. Hogy a már régóta ismert történelmi tényeken kívül mi mindent gyűjtött egybe - feltárva ezeket a világháború bonyolult összefüggéseiben -, tanúsítják államférfiak levélrészletei, vezető politikusok táviratváltásai, nagyköveti naplójegyzetek, államfői látogatásokról készült feljegyzések, „szigorúan titkos” jelentések, „igen bizalmas” levelek, „szigorúan bizalmas” információk, „Titkos!” táviratok, konspirációs tevékenységről gyűjtött adatok, stb. Hát még ha finnországi levéltárakban is kutakodott volna!
gabor, 2010. november
gabor, 2010. november
Buddha Budapesten 2010.09.18-19.
Hitkövetői Buddhaként, azaz megvilágosodottként tisztelik. Bonyolult misztikus eljárás eredményeképpen találnak rá egy faluban, s a kisgyermek várakozásuknak megfelelően kiállja a próbákat: vallásuk és meggyőződésük szerint meglelik benne az előző dalai láma reinkarnációját, s „a huncut hároméves kis rosszcsont… hirtelen élő Buddha lett.” Ez nagyjából az igazi gyerekkor vége is a számára, mert a felnőttek gyerekeiket ezután már nem engedik játszani vele.
A dalai: mongol eredetű szóként „hatalmas”, a láma: „nagy bölcsességű tanító”. Igazán naggyá akkor válik a XIV. dalai láma, amikor közvetlenül a kínai invázió előtt odahagyva palotáját, a tisztével együtt járó pompát és politikai hatalmat, lóháton, katonának öltözve – át a ködös, mitikus Himaláján – kimenekül Tibetből, hogy 1959-ben, huszonnégy évesen Indiában politikai menedékjogot kérjen, és száműzetéséből pacifistaként – ebben Mahátma Gandhi a példa – egy életen át a világot járva, mint élő felkiáltójel emlékeztessen népe tragédiájára, és békés eszközökkel küzdjön Tibet autonómiájáért. Inkább önként vállalt száműzetés, mintsem kollaborálás az elnyomó politikai hatalommal.
Szerénysége, egyszerűsége a képernyőn a rövid bejátszásból is feltűnő. Vállán átvetett tibeti csubával áll az érdeklődők gyűrűjében, mosolyogva magyaráz, gesztikulál, akár egy szaki a gyárból. Semmi póz, a magas egyházi méltóságokra leselkedő narcizmusnak halvány jelei sem mutatkoznak. Írják róla, őszentsége a trónján is olyannyira magát adja, hogy a helyzet magaslatán nemegyszer őszintén belefeledkezik önmagába.
A vallási pluralizmus híve, mindenki maradjon meg a hitében, úgy legyen kiegyensúlyozott és boldog. „A legtöbb boldogságot kapcsolatainkban találhatjuk. A legnagyobb öröm, ha a másokkal való törődés motivál bennünket.” A vezérgondolat: „…a szeretet és együttérzés szükségszerűsége elől nem bújhatunk el. A nagylelkű, üdvös cselekedetek lelki békéhez vezetnek." S a kulcsszavak: szeretet, jóindulat, kedvesség, gyengédség, nagylelkűség, szívjóság – szinte már hangzatos „közhelyek”, de mégiscsak ezek lehetnek pozitív kisugárzásaink, és egyben ezek bensőnk igényei is. Mindamellett hogy a keresztény szellemiség és a buddhista gondolkodás meglehetősen távol állnak egymástól, általános, emberi vonatkozású erkölcsi tanításai keresztény templomokban sem hangoznának idegenül.
A 75 éves buddhista szerzetes ötvenegy évnyi emigrációban a hazatérés lehetőségének reménye nélkül vallja: „Habozás nélkül mondhatom, hogy boldog vagyok”.
gabor, 2010. október
A dalai: mongol eredetű szóként „hatalmas”, a láma: „nagy bölcsességű tanító”. Igazán naggyá akkor válik a XIV. dalai láma, amikor közvetlenül a kínai invázió előtt odahagyva palotáját, a tisztével együtt járó pompát és politikai hatalmat, lóháton, katonának öltözve – át a ködös, mitikus Himaláján – kimenekül Tibetből, hogy 1959-ben, huszonnégy évesen Indiában politikai menedékjogot kérjen, és száműzetéséből pacifistaként – ebben Mahátma Gandhi a példa – egy életen át a világot járva, mint élő felkiáltójel emlékeztessen népe tragédiájára, és békés eszközökkel küzdjön Tibet autonómiájáért. Inkább önként vállalt száműzetés, mintsem kollaborálás az elnyomó politikai hatalommal.
Szerénysége, egyszerűsége a képernyőn a rövid bejátszásból is feltűnő. Vállán átvetett tibeti csubával áll az érdeklődők gyűrűjében, mosolyogva magyaráz, gesztikulál, akár egy szaki a gyárból. Semmi póz, a magas egyházi méltóságokra leselkedő narcizmusnak halvány jelei sem mutatkoznak. Írják róla, őszentsége a trónján is olyannyira magát adja, hogy a helyzet magaslatán nemegyszer őszintén belefeledkezik önmagába.
A vallási pluralizmus híve, mindenki maradjon meg a hitében, úgy legyen kiegyensúlyozott és boldog. „A legtöbb boldogságot kapcsolatainkban találhatjuk. A legnagyobb öröm, ha a másokkal való törődés motivál bennünket.” A vezérgondolat: „…a szeretet és együttérzés szükségszerűsége elől nem bújhatunk el. A nagylelkű, üdvös cselekedetek lelki békéhez vezetnek." S a kulcsszavak: szeretet, jóindulat, kedvesség, gyengédség, nagylelkűség, szívjóság – szinte már hangzatos „közhelyek”, de mégiscsak ezek lehetnek pozitív kisugárzásaink, és egyben ezek bensőnk igényei is. Mindamellett hogy a keresztény szellemiség és a buddhista gondolkodás meglehetősen távol állnak egymástól, általános, emberi vonatkozású erkölcsi tanításai keresztény templomokban sem hangoznának idegenül.
A 75 éves buddhista szerzetes ötvenegy évnyi emigrációban a hazatérés lehetőségének reménye nélkül vallja: „Habozás nélkül mondhatom, hogy boldog vagyok”.
gabor, 2010. október
KØBENHAVN
Hirtelen érkezett és szinte tombol a nyárias tavasz a dán fővárosban. Mindenki érzi a helyzet kivételes voltát – nem lehet tudni, meddig tart –, és igyekeznek is kifelé a szabadba. (Hűvösebbnek csak a másnapi koppenhágai maratoni futás - Nykredit Copenhagen Marathon 2010 - résztvevői örülnének.)
Látva a hatalmas városi tárolókat és a nyargalászást, a kerékpár nemzeti szimbólum is lehetne, bár e tekintetben a lélekvesztő biztosan elsőbbséget élvezne, hisz előbb szálltak tengerre mint nyeregbe. Az autósoknál jóval több a kerekező – Koppenhága két keréken –, s ezért ahol csak lehetséges, övék a külső forgalmi sáv. A délutáni csúcsban a piros lámpa startra kész sereggé gyűjti a bicikliseket, s miután zöldre váltott, kezdetét veszi a versenyszerűnek tűnő nekiiramodás és a tumultusban egymás ügyes-bajos, kacsázó kerülgetése, de nagy rutinnal művelik. A látványos kerekes áramlás legfeltűnőbb résztvevői fiatal lányok, akik a csalóka skandináv tavasz leggins-viseletének felsővel való kombinációját elképesztő módon és változatokban produkálják - bátorságban és fantáziában szinte határtalanok.
A városközpontba nyúló keskeny tengeri csatorna és partjai, a festői Nyhavn (Új kikötő), kis hajóival, világos színekben pompázó egykori kereskedőházaival (ma elegáns kocsmák, bárok, éttermek), forgatagával, szinte pillanatonként változó impresszióival, napfény, tenger és építészet összjátékaként kora reggeltől napestig varázslatos.
Aztán ismét tenger és „havn”, a kikötő ezen része turisták zarándokhelye: Hans Christian Andersen vágyakozó, szentimentális mesealakja, A kis hableány (Den lille Havfrue), partközelben egy szikladarabra simulva idestova száz esztendeje mereng az örök hullámzáson.
S a "csészével" együtt 2005-ben "érkezett" különleges "repülő csészealj”, a körös-körül tenger övezte Operaen, a legújabb kori világhírű dán dizájn, a túlpartról nézve olyan ideiglenes látvány, mintha egy távoli bolygóról jövet épp az imént ereszkedett volna rá a vízre.
Az egyik utcasarkon, a kövezeten hosszú hajú fiatalok üldögélnek, könnyűzenei CD-t osztogatnak, ketten a gitárhúrok szaggatásába fognak, zenéjük bennem a ’60-as évek életérzését ébresztgeti; s a lány, miután elkészült a bokrétával, közepébe dán nemzeti színű papírzászlócskát tűz.
A régi negyedben a kilátónál, a Kerek toronnyal szemközt a járdán pianínó, a klaviatúra fölött csuklók vonaglanak, a billentyűkön fekete ujjak száguldoznak: futamok George Gershwin, Egy amerikai Párizsban zongorakivonatából. A hangszer tetején fehér papírlapon feketével skiccelt napocska szórja sugarait:
„Tak! Vielen Dank! Schönen Tag!”
A régi negyedben a kilátónál, a Kerek toronnyal szemközt a járdán pianínó, a klaviatúra fölött csuklók vonaglanak, a billentyűkön fekete ujjak száguldoznak: futamok George Gershwin, Egy amerikai Párizsban zongorakivonatából. A hangszer tetején fehér papírlapon feketével skiccelt napocska szórja sugarait:
„Tak! Vielen Dank! Schönen Tag!”
gabor, 2010. május
Nemzetközi Gyermekkórus Fesztivál a Mecsekben
Viszont van a városnak nagyszerű, múltbéli kulturális öröksége, a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, melynek kórusa sok évtizede már a nívós magyarországi gyermekkórusok családjához tartozik, és az ott folyó magas szintű szakmai, művészeti munka eredményeképpen a nagyvilág is, szerte Európában, tudomást szerezhetett a hegyben megbúvó, egykori kis bányavárosról.
Az idei, XIX. Kodály Zoltán Nemzetközi Gyermekkórus Fesztivál (Komló, 2010. június 18-20.) a házigazda kisváros védnökségével, pécsi karnagyok szakmai közreműködésével szerveződött. Fővédnök Kocsár Miklós Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, kiemelt támogatók a Nemzeti Kulturális Alap, valamint az Oktatási és Kulturális Minisztérium voltak, s a műsorfüzet a kitűzővel – és általában is a rendezés – egy jól szervezett, hagyományait gondosan ápoló dalos találkozó benyomását keltette.
A zsűri észt, litván, felvidéki és székelyföldi énekkarok mellett szombathelyi, két budapesti, szolnoki és komlói kórusok teljesítményei alapján értékelhetett. „Szemben” a kilenctagú szakmai értékelő bizottság nyolc férfi tagjával, a részt vett kórusok karnagyai mindnyájan nők. Úgy tűnik, férfi zenepedagógusok – bár nagy szükség lenne rájuk is – ritkább esetben szegődnek el énektanárnak normál, vagy zenei általános iskolába, pedig még ez utóbbi iskolatípusban az intenzívebb ének-zene oktatás következtében jobbak a szakmai eredményesség előfeltételei.
A magyarországi Kodály-kórusok a tőlük várható magas szintű zenei teljesítményt nyújtották, igényes műsoruknak többségében magyar szerzők – Bartók Béla, Bárdos Lajos, Halmos László, Karai József, Kerényi György, Kocsár Miklós, Kodály Zoltán, Orbán György, Papp Lajos, Sugár Miklós, Szőnyi Erzsébet, Tillai Aurél, Tóth Péter – műveit választva. Voltak azonban apró megingások, pl. az Egyházzenei kategóriában az egyik kórust meglephette a templomi hangzás és az ott szokatlanul ható, kongó zongorakíséret, s ez intonációs nehézséget okozott a gyerekeknek. A Folklor kategóriában a külföldiek és a házigazda komlóiak nyújtottak maradandót. A zenemű mondanivalóját nemegyszer finom taglejtésekkel interpretálták, a szovátaiak és a komlóiak pedig táncukkal mozgalmas színpadképet varázsoltak. Nem csak az észtek, a litvánok és a székelyföldiek népviseletét lehetett megcsodálni, de azt is, ahogyan bemutatták produkcióikat: eredetiek, természetesek voltak, látszott rajtuk az éneklés, a felszabadult dalolás öröme.
A Polifon és a Folklor kategória a színházban, a gálakoncert a sportcsarnokban zajlott, így a kórusok teljesítményére befolyással lehetett a három, akusztikailag igen eltérő helyszín, mert a változó körülmények jelentős hangzás- és hangérzet-különbséget okoztak az énekeseknek. A záró napi szakmai konzultáción az értékelő bizottság részéről Erdei Péter professzor összefoglalójában kiemelte: a kórusmunkában a biztos és tiszta intonáció érdekében fontos nem csak lineárisan (a szólam megtanításával), hanem vertikálisan is (a szólam funkciójának tudatosításával) építeni.
A Fesztivál Gálahangverseny közvetlen előzményeként hatalmas felhőszakadás zúdult a városra, azt követően pedig az énekkarokra hullott kiérdemelt „díj-eső”:
A zsűri észt, litván, felvidéki és székelyföldi énekkarok mellett szombathelyi, két budapesti, szolnoki és komlói kórusok teljesítményei alapján értékelhetett. „Szemben” a kilenctagú szakmai értékelő bizottság nyolc férfi tagjával, a részt vett kórusok karnagyai mindnyájan nők. Úgy tűnik, férfi zenepedagógusok – bár nagy szükség lenne rájuk is – ritkább esetben szegődnek el énektanárnak normál, vagy zenei általános iskolába, pedig még ez utóbbi iskolatípusban az intenzívebb ének-zene oktatás következtében jobbak a szakmai eredményesség előfeltételei.
A magyarországi Kodály-kórusok a tőlük várható magas szintű zenei teljesítményt nyújtották, igényes műsoruknak többségében magyar szerzők – Bartók Béla, Bárdos Lajos, Halmos László, Karai József, Kerényi György, Kocsár Miklós, Kodály Zoltán, Orbán György, Papp Lajos, Sugár Miklós, Szőnyi Erzsébet, Tillai Aurél, Tóth Péter – műveit választva. Voltak azonban apró megingások, pl. az Egyházzenei kategóriában az egyik kórust meglephette a templomi hangzás és az ott szokatlanul ható, kongó zongorakíséret, s ez intonációs nehézséget okozott a gyerekeknek. A Folklor kategóriában a külföldiek és a házigazda komlóiak nyújtottak maradandót. A zenemű mondanivalóját nemegyszer finom taglejtésekkel interpretálták, a szovátaiak és a komlóiak pedig táncukkal mozgalmas színpadképet varázsoltak. Nem csak az észtek, a litvánok és a székelyföldiek népviseletét lehetett megcsodálni, de azt is, ahogyan bemutatták produkcióikat: eredetiek, természetesek voltak, látszott rajtuk az éneklés, a felszabadult dalolás öröme.
A Polifon és a Folklor kategória a színházban, a gálakoncert a sportcsarnokban zajlott, így a kórusok teljesítményére befolyással lehetett a három, akusztikailag igen eltérő helyszín, mert a változó körülmények jelentős hangzás- és hangérzet-különbséget okoztak az énekeseknek. A záró napi szakmai konzultáción az értékelő bizottság részéről Erdei Péter professzor összefoglalójában kiemelte: a kórusmunkában a biztos és tiszta intonáció érdekében fontos nem csak lineárisan (a szólam megtanításával), hanem vertikálisan is (a szólam funkciójának tudatosításával) építeni.
A Fesztivál Gálahangverseny közvetlen előzményeként hatalmas felhőszakadás zúdult a városra, azt követően pedig az énekkarokra hullott kiérdemelt „díj-eső”:
Fesztivál nagydíj, Polifon kategória I. díj, Különdíj kortárs kórusmű legjobb megszólaltatásáért: Kodály Zoltán Gyermekkórus, Szolnok; karnagy: Juhászné Zsákai Katalin
Fesztivál nagydíj, Folklor kategória I. díj: A Kodály Zoltán Ének-zenei Ált. Isk. Gyermekkórusa, Komló; dr. Makráné Kónya Melinda.
Egyházzenei kategória I. díj, Kodály-mű legjobb előadásáért-díj, Legszebb kórushangzásért-díj, Közönségdíj: Marosszéki Kodály Gyermekkar, Szováta, Románia; Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera
Legjobb műsorválasztásért-díj: A Pécsi Sebestyén Ált. Isk. Kiskórusa, Budapest; Megyesi Éva
Dicsérő oklevél kórusmű előadásáért:
A Jókai Mór Alapiskola kórusa, Révkomárom, Szlovákia; Pfeiferlik Annamária
Kós Gyermekkar, Budapest; Hraschek Katalin
A Miina Harma Gimnázium Gyermekkórusa, Tartu, Észtország; Maire Laar
A Paragvári utcai Ált. Isk. Kodály Kórusa, Szombathely; Bognár Nóra
A Pécsi Sebestyén Ált. Isk. Kiskórusa, Budapest; Megyesi Éva
Kós Gyermekkar, Budapest; Hraschek Katalin
A Miina Harma Gimnázium Gyermekkórusa, Tartu, Észtország; Maire Laar
A Paragvári utcai Ált. Isk. Kodály Kórusa, Szombathely; Bognár Nóra
A Pécsi Sebestyén Ált. Isk. Kiskórusa, Budapest; Megyesi Éva
Versme Leánykar, Vilnius, Litvánia; Alina Valentinaviciene.
Az utolsó nap felemelő mozzanata a Fesztivál Gálahangversenyen, a Sportközpontban volt, ahol a helyiek ovációjával kísérve színre lépett a már élő legendává vált komlói karnagy, Tóth Ferenc (82), hogy az egyesített, pár száz fős kórus élén, ki tudja, hányadszor, elvezényelje Kodály-Berzsenyi: A magyarokhoz című kánonját, melyben önálló szólamként énekelt a csarnok közönsége is: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – hangzott a már szállóigévé vált részlet, s a Codát mindegyik szólam fortissimo zengte: „Szabad nép!” E kórusmű éneklése valaha rendkívüli hatással bírt az akkori Magyarországon, amikor még csak áhítoztuk, hogy szabadok legyünk. Mára mintha már azok volnánk, és akkor most nem Ady Endre gondolatai kívánkoznának-e ide leginkább: „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat”.
gabor, 2010. június
W. A. MOZART (1756-1791): Kis éji zene, K 525
Pieni yösoitto, KV 525
I. Allegro
II. Romanze. Andante
A Hyvinkää-i Zeneiskola Blockflöte Kvartettje
Hyvinkään Musiikkiopiston Nokkahuilukvartetti
Lassi Tapola – sopraano
Milko Vesalainen – altto
Susanna Nokelainen – tenori
Juha Ursin – basso
"Nuorten sävelikkuna"
Yleisradio 1, Helsinki 1985
Felkészítő tanár / Soitinvalmennus:
Mészáros Gábor
Erdélyi változások, 2009
Évtizedek alatt az emberben kialakul valamilyen Erdély-kép, ha soha nem is járt azon a vidéken. Az én esetemben ez a kép egyrészt diákkori irodalmi olvasmányok és történelmi tanulmányok egyre halványodó emléke, vagy a szüleim által mesélt, megrázó élményük: a ’60-as években egy erdélyi buszkiránduláson megállván pihenőre egy ottani kis településen, valahol Kolozsvár közelében, körbefogták őket érkezésük hírére összefutott emberek, s csak panaszkodtak és sírtak.
Változtak az idők, megnyíltak a határok.
Jött a gondolat, meg kellene nézni, hogyan élnek erdélyi magyar testvéreink, mígnem a modernizációval eltűnik majd mindaz, ami különleges eredetiségét adja annak a világnak, bár Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) a székelyudvarhelyi Református Kollégium tanára, néprajzkutató egy előadásában már az 1930-as (!) évek elején jelzi, hogy ez a folyamat jóval korábban elkezdődött:
„…úgy érzem, kegyetlenség – mégis meg kell tegyem a szomorú igazság okából – el kell mondjam azt is, hogy amiket most mi a népművészetünkről jót és szépet hallottunk, az arra a népművészetre értendő, amely csak volt, amelynek ma már legfennebb a roncsait ha láthatjuk. Pusztul biz az feltartóztathatatlanul. A korszellem, amely uniformizálja a világot – az embert lelkestül – a technika a maga csodálatos eszközeivel, a vasút, a repülőgép, a rádió, a megszámlálhatatlan sok gép, mind-mind a pusztulását munkálja...”
Az ottani vidéki életformát tekintve ami számunkra, odalátogatóknak izgalmasan régi és romantikus – az idősebbekben talán még nosztalgiát is ébreszt –, az nekik az életük, tele küzdelmekkel, melyeket a mindennapjaik könnyebbé tétele érdekében valószínűleg szeretnének meghaladni. Haáz Ferenc Rezső így folytatja:
„Feltartóztatni vagy éppen visszafordítani az idő kerekét halandónak nem áll módjában, de oktalanság is volna ilyent akarni. Ki és mivel tudná – hogy kézenfekvő példát hozzak – elérni azt, hogy a mi népünk művészetének egyik remekét, a szép, színes cserepest megint visszaállítaná a művészietlen vasplatten helyére, mikor ez a platten tizedrész annyi fűtőanyaggal, tízszer olyan gyorsan főzi meg az ételt, és amellett tízszer annyi meleget ad?”
A Gyalui–havasok felől, a Küküllő-menti-dombságon keresztül értük el a Székelyföldet, a dél-keleti Bodzafordulói-hegyektől pedig a Szászföldön át tértünk vissza a magyar határ irányába. A falvak, a városok vagy éppen a nyílt országút tartogattak számunkra véletlen találkozásokat, s ezekért most így utólag hálásak lehetünk a sorsnak.
A fényképek a második székelyföldi úton, 2011. szeptember 17-én készültek.
Hargita megyei, décsfalvai lányok és legények szüreti bálra hangolója a falu határában, az erdő alatti tisztáson.
Napközben - az este 22 órakor kezdődő bál előtt - lovaskocsikon s lóháton járták a környék falvait...
gabor, 2009 - 2011 szeptember
Mozaikdarabkák Erdélyből 3.
Eszter néni
Ha az ember Székelyföld dél-keleti csücskében a Háromszéki-havasok tájékára vetődik, sok más nevezetesség mellett érdekes és tanulságos felkeresnie a hetvenes éveiben járó Eszter nénit is. Ha pedig történetesen magyartanár az illető, akkor előtte érdemes készülni – Petőfiből legalább, de hasznos lehet érintőlegesen utánanézni Adynak, Kosztolányinak, Kányádinak és a románok legnagyobbjának tartott Mihai Eminescunak is. Eszter néninek ugyanis életében már nem egy találkozása volt irodalomtanárral – valahogyan vonzza őket –, és bizony eddig egytől egyig mindet kenterben verte – így engem is. Egy általa féltve őrzött Kovászna megyei lap tanúsága szerint 1985-ben például Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda között, az éjszakai vonaton ejtette ámulatba memoriter verstudásával és egyéb irodalmi ismereteivel a köréje gyűlt alkalmi közönséget, köztük egy éppen író-olvasó találkozóról hazafelé zötyögő irodalmárt.A településre érve, tétován tekingetve kerestünk jelzést a Mikes-kúriához. Útbaigazító tábla helyett azonban "csak" egy idősebb, napbarnított arcú asszony álldogált a közelben az út szélén, szatyorral a kezében, és mintha már előre kinézte volna magyar rendszámú „áldozatát”, szolgálatkészen autónkhoz lépett és készségesen elmagyarázta az útvonalat. Váltottunk még néhány szót, és egykettőre Petőfi Sándornál kötöttünk ki. Tetszett minden úgy együtt: a helyszín és a téma is, hiszen egykori hazafias vidéken jártunk, melyhez olyan halhatatlan nagy magyarok köthetők, mint Gábor Áron, vagy Mikes Kelemen. Nem telt bele sok idő, Eszter néni nekibátorodván, az autó ajtajára könyökölve, a lehúzott ablakon át lelkesen zengte befelé Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Kiszállni sem volt idő, csak ámulva bámultuk és hallgattuk az égből hullott csodát. Aztán még egy-két versrészlet, elzúgtak az európai forradalmak is, legvégül pedig az Európa csendes, ujra csendes hangzott el, helyenként rezignáltan.
Gyalog indult kenyérért aznap is, ahogyan szokott, aztán a szomszédok csodálkozására autóval érkezett haza. Szerény hajlék az övé, még nagyapja építette egy évvel a Kiegyezés után, s az egyablakos, fehérre meszelt házikó homlokzatán olvasható is az évszám eredeti felirata. Eszter néni egyébként soha nincs egyedül. Népes cicaszaporulat gondoskodik róla, hogy valami mindig történjen odahaza: Csöpike és Pistuka folyton a lábainál ugrándozva próbálta őt elgáncsolni, Boglárka pedig három kölykét pesztrálgatta ott jártunkkor. Aztán ölébe véve a rakoncátlanokat, mesélni kezdett az életéről. Hat osztályt végzett; eredetileg „atomfizikus mérnök békés célokra” szeretett volna lenni, de az élete másként alakult.
Távoli rokonának vallja a közeli falu, Kőrös szülöttjét, a magyarok feltételezett ázsiai őshazáját egykor felkutatni szándékozó Csoma Sándort, a tibeti tudós vándort. Csoma Berta volt a nagyanyja, de – és itt fölemelt mutatóujjal nyomatékosít – „nem a paraszt Csomákból, hanem a katona fajtából való”. Kedvünkért előszedte az 1800-as évekből épségben megmaradt, hét lakat alatt tartott nagyapai obsitot is. (A székely az évszázadok folyamán honszeretetből, sorsának jobbra fordulása reményében vagy kényszerből sokat katonáskodott a végeken és távol a szülőföldjétől is.) Hátsó szobájában Petőfi-köteteket, Csoma-könyveket és irodalommal kapcsolatos újságcikkeket terített az asztalára, megmutatta házi kiskönyvtárát, majd Kőrösi Csoma Sándor emlékére címmel fennhangon felolvasta sebtében előkeresett, papírra vetett gondolatait.
Eszter néni bár egyedülálló, semmiképpen nem magányos. Minden évben alig várja március 15-ét. Azt már a hajdan volt Mikes-kúrián mesélték, rá mindig lehet számítani, és fel is szokták kérni, hogy jelenlétével és közreműködésével tisztelje meg az ünnepséget. Olyankor mindig nagy kokárdával érkezik és ’48-as verseket ad elő. Tiszteletre méltó, ahogyan emberek – apró szigetekként a román tengerben – a kommunista diktatúra évtizedeiben kitartottak: magyarok mertek és tudtak maradni. Eszter néni ilyen magyar ember.
Indulófélben már, „házi feladatot” kaptam: odahaza, az antikvár könyvek világában okvetlenül nézzek utána Gracza György történetíró könyvének (Az 1848-49-iki magyar szabadságharc története I-V., 1894), Szabolcska Mihály református lelkész, költő verseinek, s ha föllelhető, megörülne Czuczor Gergely bencés szerzetes verseskötetének is...
gabor, 2009. szeptember
Mozaikdarabkák Erdélyből 2.
Az emlékezés virágai
A verőfényes szeptemberi napsütésben már messziről látszott, hogy a székelyudvarhelyi templomhegy alján, a szobor körül valaki foglalatoskodik. Közelebbről aztán kirajzolódott szürke ruhás, törékeny alakja, amint előszedegeti virágait és gondosan a talapzathoz igazgatja. Mintha a szobor gazdája lett volna. Júlia nővér Marosvásárhelyről érkezett. Több más erdélyi város mellett ott is élnek és dolgoznak a Szociális Testvérek Társasága tagjai, akik nap mint nap tanúságot tesznek a szeretetről: minden időben a remény hordozói, a szegények és az elnyomottak szolgálói kívánnak lenni.
Márton Áron - emberek pásztoraként - a legsötétebb elnyomás idején is kiállt az üldözöttekért, s ezért hosszú, súlyos börtönéveket kellett elszenvednie. Ennek ellenére minden embert – tekintet nélkül vallási felekezetre és nemzetiségi hovatartozásra – a kiengesztelődésre és a békés együttélésre intett és tanított. „Búcsúzóban ismét kérlek Benneteket, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek” – írta utolsó pásztorlevelében híveinek.
Erdély püspökének, Márton Áronnak (1896-1980) utolsó tíz esztendejében, Gyulafehérváron, Kacsó Júlia szociális testvér volt a személyi gondozója, majd legvégül áldozatkész betegápolója is. „Emberfeletti ember volt, ahogyan írták róla: emberkatedrális” – mondta még búcsúzóul, a hangjából érezhető tisztelettel.
m.g. 2009. szeptember
Mozaikdarabkák Erdélyből 1.
„A leghívebb lélek”
„…énnékem soha semmi egyéb okom
nem volt hazámot elhagyni, hanem hogy
igen szerettem az öreg fejedelmet…”
Törökországi levelek
„Ha zágoni Mikes Kelemen (1690-1761) nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, békés boldog idill közepette telik el élete valamelyik erdélyi udvarházban. Jó gazda lett volna belőle, vendégszerető nemes ember, barátságnak és csevegésnek fűszere, könyvek barátja, művet aligha ír, hanem mindazt, amit száműzetésében művé érlelt, elcsevegte vagy elmerengte volna; a száműzetés és hazafelé szálló nosztalgiája tette őt nagy íróvá. …bolygója lett a fejedelemnek, kuruc lett, de nem a kuruc eszméknek hódolt, hanem a fejedelem vonzó emberi egyéniségének. II. Rákóczi Ferenc volt a legnagyobb élménye, s mindhalálig ennek az élménynek áldozott.” (Féja Géza)
„A háromszéki fiú magával vitte Zágonból a romlatlan székely-magyar nyelvet, magával vitte fajának kedves vonásait, s azokat megőrizte a messze idegenben is, halála órájáig. Kegyeletes érzéssel száll lelkünk Zágonba, hol a családi háznak csak bús romjai vannak, s Rodostóba, hol ismeretlen sírban pihennek a leghívebb lélek porai.” (Benedek Elek)
gabor, 2009. szeptember
Édesapám emlékezete
Mészáros Árpád
*Martonvásár 1912
†Budapest 2009
Egykor a Pákai Római
Katolikus
Elemi Népiskola
tanítója,
Majd három év orosz
fogság elszenvedése után
Bicskén
matematika-fizika szakos tanár,
A Kővágó Antal Kertbarát Kör
tiszteletbeli elnöke,
A helytörténet és a természet
kiváló ismerője,
Bicske város díszpolgára (2001),
Sikeres életútért miniszteri
Életfa Emlékplakett, arany fokozat (2007)
89 évesen a hűvös március 15-i
estén a Kastélyudvaron,
a díszpolgári cím átvételekor
Kerti Kalendárium
A kertészek és kertbarátok havilapja
2009. október
Mészáros Árpád
1912-2009
Bicskei Kővágó Antal Kertbarát Kör
Kertészek és Kertbarátok Országos Szövetsége
Új Ember
Katolikus hetilap
2009.09.13.
TŰNŐDÉS A HÉTRŐL
Rónay László:
Virág Mészáros Árpád sírjára
estén a Kastélyudvaron,
a díszpolgári cím átvételekor
*
Kerti Kalendárium
A kertészek és kertbarátok havilapja
2009. október
Mészáros Árpád
1912-2009
Mészáros Árpád, a Bicskei „Kővágó Antal” Kertbarát Kör tiszteletbeli elnöke, nyugalmazott általános iskolai tanár 1912. március 10-én Martonvásáron született, elhalálozott 2009. augusztus 11-én. Három gyermeket nevelt fel. Bicske történetének, növény- és szőlőkultúrájának s az ehhez kapcsolódó személyek életének és tevékenységének kutatója, a szőlő- és gyümölcskultúra modern alapjainak és fejlesztésének hirdetője, megvalósítója volt. Időskori tenni akarását nem csak a kertbarát kör tagjai, de a város polgárai is elismerik, tiszteletben tartják. Kiérdemelte a „Bicske Város Díszpolgára” kitüntető cím és oklevél elnyerését.
A bicskei kertbarátok a körben végzett majd három évtizedes becsületes, a közösségért önzetlenül dolgozó, tanító-, nevelőmunkáját ismerték meg. Ezt a munkát tükrözik azok a szép eredmények, melyeket huszonhét év alatt mint titkár, majd mint elnök ért el a szervezés, az ismeretterjesztés területén a kör életében.
Tudományos munkássága során feltárta Kővágó Antal (1897-1967) szenvedélyes szőlőfajta-gyűjtő eredményeit és dr. Mészáros Mihálynak, az akkor még alig ismert magas kordonos szőlőművelés kidolgozójának munkásságát.
Feltárta Tóth István (1810-1876), bicskei gazdatisztnek a volt Galagonyás területének szőlővel való betelepítése (1840) során végzett kezdeményező és megvalósító tevékenységét, melyből a „Galagonyás”, a ma is termő szőlőhegy valósult meg. Mindhárom jeles személyiségről könyvet jelentetett meg.
Kiállításokat szervezett helyi, megyei, országos viszonylatban, ahonnan jelentős díjakat hoztak el az általa vezetett kertbarát körrel.
Mészáros Árpádról elmondható, hogy magas szinten felkészült, szakmáját (pedagógusi, kertművelő) jól ismerő személyiség volt; szolgálatkész, barátságos, megnyerő magatartása vonzó volt a kertbarát kör tagjai és a város lakossága körében.
Eredményes munkásságát figyelembe véve, rászolgált a magasabb kitüntető cím, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter által adományozott Életfa emlékplakett-díj – elnyerésére, melyet 95. születésnapja alkalmából kapott meg.
Sajnos a kitüntető cím átvétele után egészségi állapota rohamosan romlott, így intézeti ápolásra szorult, ahol 97. életévének betöltése után érte a halál. Személyében magas szinten művelt polihisztort vesztett a kertbarát kör, a város lakossága és valamennyien mindazok, akik ismerték őt.
Emlékét megőrizzük!
Emlékét megőrizzük!
Bicskei Kővágó Antal Kertbarát Kör
Kertészek és Kertbarátok Országos Szövetsége
*
Új Ember
Katolikus hetilap
2009.09.13.
TŰNŐDÉS A HÉTRŐL
Rónay László:
Virág Mészáros Árpád sírjára
Amikor sok-sok éve Bicskére kerültem tanárnak, az évnyitó értekezleten megakadt a szemem rajta. Jellegzetes magyar arc, sötétre pácolta a nap. Elképedve hallottam, hogy matematikát tanít. Ám a számok csodavilága sosem lelkesítette annyira, mint a természet. Felgyúló örömmel melengetett kezében egy-egy szőlőfürtöt, dobozban hozta kertje első termését, a friss epret. „Vidd haza a gyermekeidnek – mondta –, ilyet ritkán esznek.” Valóban rendkívüli eper volt: a szeretet és gondoskodás adta zamatát.
Abban a tantestületben többen is apám kortársai voltak, talán ezért is tiszteltem őket, s szomorúan hallottam egyikük-másikuk haláláról. Ilyenkor mintha belőlem is kiszakadt volna valami, amit igazán emberinek szoktunk nevezni. „Milyen nagy dolog, ha az ember igazán ember” – mondták a régi görögök. Ők ilyen emberek voltak: igaziak, akik a tanárokat sújtó tilalmak erdejében sem tévedtek el, mindig megtalálták az egyenes utat, becsületben jártak, szeretet osztogattak nemzedékről nemzedékre, s szorongó döbbenettel figyelték a világ eldurvulását.
Amikor langyos tavaszi szelek jártak, Árpád akkor is eljött. Ült a kopott huzatú fotelban, s szatyrai egyikéből előbányászta a dobozt. „Vidd el az unokáidnak, ilyet ritkán esznek.” Aztán elmaradt. A fiai mesélték – három gyermeket hagyott itt, mindhármat tanítottam, s büszke voltam, hogy gondjaimra bízta őket –, járni már nem tudott rendesen, négykézláb mászott a kertben, úgy vigyázta kedves virágait és gyümölcseit. Tudta és tanította, hogy a teremtés minden műve csodálatunkra érdemes, a Jóisten ránk, a mi gondjainkra bízta őket, s ő gondozta is mindet, amíg tehette.
Ott fekszik a bicskei temetőben. Éjszakánként Árpád talán visszatér az égi mezőkről, végigsuhan a kerten, de nem időzhet sokáig, sietnie kell, az égi kertekben is van tennivalója.
Valamelyik éjjel felriadtam. Mintha motozott volna valaki a konyhában. Árpád lehetett. „Vigyázzunk egymásra és a természetre. Isten ajándéka minden.”
A gyászjelentésén apám Leltár című versének sorai olvashatók.
A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz,
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem, s a kék eget felettem.
https://www.facebook.com/M%C3%A9sz%C3%A1ros-%C3%81rp%C3%A1d-tan%C3%A1r-Bicske-Eml%C3%A9koldal-257621688311792
Tóth Ferenc Liszt-díjas karnagy - Egy élet a kodályi vízió valóra váltásáért
Lerchné dr. Egri Zsuzsa: Komlói szvit
Tóth Ferenc életútja több tételben
Komló, 2008
"Aztán Tóth elvtárs, nehogy holmi Kodály-,
meg Bartók-műveket énekeljenek!"
Pártbizottsági illetékesség és nívó, 1957
1973 januárjában már javában ügyes-bajos dolgaimat intéztem, készülődve, hogy tanulmányaimat – igen óhajtott klímaváltozás céljából – a pécsi évek után Dobó István városában, az egri főiskolán folytassam. Ezt megelőzően azonban még megadatott a dél-magyarországi Komlón az a különleges élmény, hogy a zenei általános iskolában ének-zene szakos csoporttársaimmal együtt bemutató tanításon és énekkari foglalkozáson vehettünk részt, s a tanár, illetve a karnagy nem más volt mint maga Tóth Ferenc. Az ember önkéntelenül is ünnepélyesebben kezd fogalmazni, amikor vele kapcsolatban ír. Különleges képességekkel megáldott pedagógus, aki rendkívül szuggesztív módon, lebilincselően tanított, és minden megnyilvánulásából áradt a gyerekek és a zene iránti tisztelete és szeretete. Ennyi év távlatából részletekbe menően már lehetetlen visszaidézni dolgokat, de arra határozottan emlékszem, el voltunk bűvölve, és akkor ott mindnyájan arra vágytunk, hogy egyszer majd mi is ilyen vonzó módon taníthassuk a gyerekeket.
Tóth Ferenc életútja több tételben
Komló, 2008
"Aztán Tóth elvtárs, nehogy holmi Kodály-,
meg Bartók-műveket énekeljenek!"
Pártbizottsági illetékesség és nívó, 1957
1973 januárjában már javában ügyes-bajos dolgaimat intéztem, készülődve, hogy tanulmányaimat – igen óhajtott klímaváltozás céljából – a pécsi évek után Dobó István városában, az egri főiskolán folytassam. Ezt megelőzően azonban még megadatott a dél-magyarországi Komlón az a különleges élmény, hogy a zenei általános iskolában ének-zene szakos csoporttársaimmal együtt bemutató tanításon és énekkari foglalkozáson vehettünk részt, s a tanár, illetve a karnagy nem más volt mint maga Tóth Ferenc. Az ember önkéntelenül is ünnepélyesebben kezd fogalmazni, amikor vele kapcsolatban ír. Különleges képességekkel megáldott pedagógus, aki rendkívül szuggesztív módon, lebilincselően tanított, és minden megnyilvánulásából áradt a gyerekek és a zene iránti tisztelete és szeretete. Ennyi év távlatából részletekbe menően már lehetetlen visszaidézni dolgokat, de arra határozottan emlékszem, el voltunk bűvölve, és akkor ott mindnyájan arra vágytunk, hogy egyszer majd mi is ilyen vonzó módon taníthassuk a gyerekeket.
A kiadványt a múlt esztendőben, a ma 81. életévében járó karnagy kerek évfordulója kapcsán jelentették meg. Szerzője nagy munkát vállalt magára, mikor kezébe „lantot” vett, hogy „megénekelje” az ünnepelt munkásságát. Olvasmányos, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé e tevékeny élet számtalan mozaikdarabkáját, melyekből azután a végére összeáll a nagy egész. Elolvasván, az embernek olyan érzése támad, hogy ez a zenei életút szvit helyett inkább egy céltudatos, egybefüggő és következetes vonulat, egy életfelajánlás a vízió megvalósításáért.
Hogyan lett a komlói bányaasztalos fiából Liszt-díjas karnagy? A recept olyannyira egyedi, hogy nem kölcsönözhető. Általánosságban inspiráló tényező egy nagy nemzetnevelő koncepció, aminek a megálmodója Kodály Zoltán; márpedig Tóth Ferenc feltétlen híve és követője a Mesternek. Hogy kedvezően alakult, mert Kodály közbenjárására indulhatott a Belvárosi Iskolában az ének-zene tagozat? S hogy a nagy zenetudós figyelemmel kísérte a munkáját, és pécsi látogatásai kapcsán három alkalommal is járt Komlón? Vagy hogy kórusművet (Harasztosi legénynek) írt és ajánlott külön a gyermekkórusa részére? Ezek inkább bizonyításra késztető körülmények voltak, s az elvárásoknak – ismerve a Mestert – bizony meg kellett felelni.
A Kodály által vázolt százéves terv, a „legyen a zene mindenkié” program, Tóth Ferenc számára tehát zsinórmérték. Ő nem e célkitűzés „minőség-illúzióján” elmélkedett, hanem egyik volt tanítványa méltató szavai szerint feltétlen életszeretettel és optimizmussal tanított, hittel és meggyőződéssel tette a dolgát. Ami Komlón munkássága által élő és virágzó valóság, az sajnos manapság sokfelé az országban – főként a normál általános iskolákban (tisztelet a kivételeknek!) – ezzel ellentétes irányú folyamat. „Tíz éve még közel kétszáz ének-zenetagozatos iskola működött – derül ki egy újság részére adott és itt is közölt nyilatkozatából –, ma már száz sincs. Tendenciózus a csökkenés.” Ennek ellenére szenvedélyes hangon polemizál a pesszimistákkal – akik állítják, a „Kodály-módszer” csődöt mondott –, hiszen mindaz, ami az elmúlt évtizedekben az ő és kollégái önfeláldozó elhivatottságának köszönhetően a bányavárosban az iskolai énekkultúra terén megvalósult, a koncepció megvalósíthatóságát bizonyítja.
Az olvasó elé táruló nagy tabló felvonultatja mindazokat, akik szeretettel gondolnak vissza „Feri bácsira”; egykori diákjai, akik a gyermekkar tagjaiként bejárták a fél világot, mára zeneművésszé érett néhány tanítványa, pályatársak, szülők és nem utolsó sorban gyermekei: lánya és fia emlékeznek a tovatűnt időkre. Az idős, nyugdíjas, de ma is aktívan élő tanárember vall az életét végigkísérő „makacs magányosságérzésről” is. Valóban, aki a kodályi magaslatok meghódítását tűzi ki célul, hegyi vándorként lelki társául kaphatja a magányt, mert a csúcsra buktatókkal teli, keskeny és meredek az út, s oda feljutni és ott várat építeni páratlan vállalkozás. Tillai Aurél Liszt-díjas zeneszerző-karnagy a kiadvány előszavában Dobó István alakját idézve írja: „…Tóth Ferenc maga is ilyen várépítő és várvédő! Aki élete során megtapasztalta, hogy ahhoz, hogy e falak le ne omoljanak, Kőmíves Kelemenként mindent, a számára legkedvesebbet is, beléjük kell építeni.”
gabor, 2009. július
Feloldatlan disszonancia a magyar zenetörténetben
Székely Miklós: Ádám és Kodály
Felelős kiadó: Székely Balázs, 2008
A kiadványban váltakozva követik egymást Ádám Jenő és mások vallomásai, levélrészletei, valamint Székely Miklós tárgyilagosságra törekvő kommentárjai, összegző gondolatai. Ádám és Kodály – e két név elválaszthatatlan egymástól a „módszer” életre hívásában. Kodályé a vízió, a zene és ezen belül is a népzene általi nagy nemzetnevelő koncepció, Ádámé pedig a didaktika, a tanítási gyakorlat kidolgozása; a kettő szorosan összetartozik, egyik sem létezhet a másik nélkül - olvashatjuk. Kodály – egykori tanítványai közül – Ádámot tartotta e munka elvégzésére a legalkalmasabbnak: „…szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival. Ismeri a gyermek lelkét, észjárását, képessége pontos határát. A gyakorlatból merített ezernyi apró fogással, ötletes játékkal teszi hozzáférhetővé a nehéznek vélt anyagot.” (Kodály Z.: Előszó Ádám Jenő „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” című könyvéhez, 1944)
Kodály kezdetben a „magyar módszer” elnevezést ajánlotta. Viszont az 1964-es budapesti ISME (International Society for Music Education, Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság) konferenciától számítva a módszer idehaza és külföldön is egyre szélesebb körben Kodály Zoltánnak tulajdonítva vált ismertté, pedig – írja egy helyütt Ádám – „…a relatív rendszerű énektanítás módszerét, az úgynevezett Kodály-módszert én írtam meg, az arra alapozott iskolakönyveket ki más írogatta volna meg mint én.”
Miközben a „Kodály-módszer” szerte a világon jól eladható hungarikummá vált, gyakorlati kidolgozóján, Ádám Jenőn csalódottság és sértődöttség lett úrrá. Mellőzöttnek érezte magát annak ellenére, hogy korábban, 1959-ben Kodály közbenjárására megkapta az elismerést jelentő Kossuth-díjat. Úgy érezte, nem maradt más hátra, mint megvívni a csatát az általa igazságosabbnak vélt „magyar módszer” kifejezés létjogosultságáért. Szókimondó, hirtelen természete, keseredettsége azonban nem segítette őt ebben a küzdelemben. 1970-ből való egyik rezignált hangú megfogalmazása szerint „a Kodály-módszer olyan gyermek, akinek sohasem volt apja, csak nagyapja, - (az apa én volnék, de én jelek szerint nem élhettem soha)”. Méltányos megjegyezni, hogy Kodály Zoltán, a XX. századi magyar zene és zenepedagógia egyik meghatározó egyénisége 1967-ben elhunyt, így a polemikus témával kapcsolatos későbbi Ádámi Jenő-i megnyilatkozásokra már nem volt lehetősége reflektálni.
Székely Miklós összeállításának elolvasásával betekintést nyerhetünk a háború előtti és utáni magyar zeneélet kulisszatitkaiba is. A könyv felidézi, illetve segíti tisztázni Ádám Jenő szerepét és munkásságát a "Kodály-módszer" kidolgozásában. Része ez is a magyar zenetörténetnek.
m.g. 2009. május
Kapható: http://www.rozsavolgyi.hu/
2016.12.06.:
http://meszarosgabor.blogspot.com/2016/12/adam-jeno-120_6.html
Gondolatok egy zsámbéki sírhantnál
Bicskei kántorunk emlékére
A temető-látogatónak, ha rátalál, rögtön szembetűnik, hogy valakiknek nagyon kedves ez a viszonylag még friss domborulat. A fejfa tövében a földön piros rózsafejekből alakított, kis házi készítésű koszorú, közepében gyöngyszemek alkotta kereszttel; tarka árvácskák, hagymáról hajtó fehér és rózsaszín jácintok, s a lábnál a megható gyermeki ragaszkodás jelei: földbe szúrt, szerteágazó ágacska, rajta fonalakon függő, kézzel festett, kifújt színes tojások; tavasz és húsvéti időszak lévén, az újjászületés és a boldog újratalálkozás reményének színei mindezek a síron.
A temető-látogatónak, ha rátalál, rögtön szembetűnik, hogy valakiknek nagyon kedves ez a viszonylag még friss domborulat. A fejfa tövében a földön piros rózsafejekből alakított, kis házi készítésű koszorú, közepében gyöngyszemek alkotta kereszttel; tarka árvácskák, hagymáról hajtó fehér és rózsaszín jácintok, s a lábnál a megható gyermeki ragaszkodás jelei: földbe szúrt, szerteágazó ágacska, rajta fonalakon függő, kézzel festett, kifújt színes tojások; tavasz és húsvéti időszak lévén, az újjászületés és a boldog újratalálkozás reményének színei mindezek a síron.
Misiék a 90-es években Erdélyből indultak. A sors végül Bicskére vetette őket. A templomi énekes csoport tagjaiként tanúi lehettünk a kétgyermekes kántor-család küzdelmeinek. Később a „civil” életben történt szerencsétlen munkahelyi balesetének majd pedig gyógyíthatatlan betegségének a keresztjét is magára kellett vennie, de hittel és türelemmel viselte a megpróbáltatásokat.
A dombtetőn, a római katolikus sírkertben pihen, s ha föltekint, közvetlen közelről láthatja a földi mulandóság zsámbéki-medencei mementóját: a romos bazilikát és csonkán magasodó tornyait.
Misi (1960-2007), örök nyugodalmat az Úr szeretetében!
gabor, Bicskei Élet 2008
*
2021.05.14.
JOHANN CHRISTIAN SCHICKHARDT (1682-1762) d-moll szonáta („L’ Alphabet de la musique”)
III. Corrente
IV. Sarabanda
V. Giga. Allegro
A 15 éves zsámbéki
G u n g l J ó z s e f Z e n e i s k o l a
alkalmi tanári kamaraegyüttese
G u n g l J ó z s e f Z e n e i s k o l a
alkalmi tanári kamaraegyüttese
Mészáros Gábor – alt-blockflöte
Regős Júlia (vendég) – viola da gamba
Bartháné Horváth Adrien – csembaló
ArSziPe Hangműhely, Budapest
Zsámbék, 2007
ArSziPe Hangműhely, Budapest
Zsámbék, 2007
Zenei bonbonok prózában – Csak hangszereseknek!
Jegyzetfoszlányok egy régizenei blockflötekurzusról
- Jó érzés, ha az ember benne van a dalban!
- Ha felmentél a hegyre, utána lefelé kell menni.
- Egy hang nem csak „áll”. A trilla is mozgásban van, nem csak egyenlete-
sen "pörög".
- A muzsika általában lefelé megy, de nem állandóan. Nem lehet mindig
nehéz, intenzív a játék; a nehéz és a könnyű váltakozzon. Az nem műkö-
dik, ha mindent nagyon súlyosan játszunk. Váltakozzon a súlyos és a
könnyű játék!
- Messzire fújni, előre szóljon! Vagy nagyon messzire játszani a hangot,
vagy onnan visszaszívni.
- A hangnak mindig legyen iránya!
- Át kell érezni a hangot a fejben, mintha bennem lenne.
- A korai olasz szonátákban gyakran változik a hangulat.
- A nyelv lefelé üt, nem pedig fölfelé (a kopogás elkerülésére).
- Telemann intellektuális díszítései…
- Händel: nagyon hosszú dal – formálni, vezetni a dallamrészeket!
- Az olasz sok hangot használ…
- A francia zene mindig lefelé megy, megáll, és megint tovább…
- Saraband: leülni és menni, és ismét leül és megy…
- Erősebb hang - több levegő, nagyobb támasz; halkabb játék - kevesebb
levegő, nagyobb támasz = tiszta intonáció
- Légzés: támasz hátul, nem pedig a torokban. Ha hátul nincs támasz, akkor
a torok kezd működni, "kiesik" a hang.
- Laza száj, a torok ne működjön!
- Most csináld úgy, hogy ne legyen ütemérzésem!
- Néha mikor kell, legyen vidám, de olykor meg a mélység a fontos.
- Nem egyformára játszani minden ütemet! Mindig zenélni!
- Hosszabb ívű legyen, de maradjon meg a rész is!
- Nagyon segít, ha mozdul az ember a hanggal.
- Rövid hangok játszása apró szájnyitogatással: először nyelv nélkül, majd
nyelvvel.
- Ha trillázunk, nem csak brrrrr, hanem belenőni: pl. lassabbról indulni a
trillával.
- A forma benne legyen a variációban!
- Ízlés kérdése, hogyan kell befejezni a darabot - nincs szabály.
- Minden hangnak funkciója van, minden hanggal törődni kell.
- Alig van hang, aminek nincsen mozdulata.
- Az energia a nyelvnek lefelé, nem pedig a fölfelé mozgásakor van.
A nyelv mozgása lefelé irányuló legyen.
- Sokféle artikulációt kell használni. Ahogy nyomatékosítunk a beszédben, úgy
kell a zenében is, különben unalmas lesz.
- Csinálj valamit a semmiből! Nem szabad mutatni, hogy valahol unalmas.
Egy hosszú hangot többféleképpen lehet fújni. Három hosszú hangot nem
szabad egyformára játszani.
- A crescendo vibrátó könnyebb, mert az ember „belekerül a hegyekbe”, a
decrescendo nehezebb.
- Figyelni a dallam vonulatát, hol lehet valami meglepő hang.
- Vadászd ki a füleddel, melyek az érdekes hangok!
- Kiállni, s egy szöveget felolvasni: a zenét ugyanígy kell elmondani.
- Artikulálni mint a beszédben – kifejező játék!
- A tizenhatodokra több levegőt kell adni, mert a gyorsaság miatt egyébként
kevesebb jutna.
- Mozdulattal kifejezni a melodikai mozgást – megérkezni valahova.
- Izgulás ellen: figyelni a melódiát, figyelni a fülre, nem a mellkasra.
- A tartott hangot baromira szeretem, mert a kíséret függvényében mindig
változik a környezet.
- Vezess végig bennünket ezen a szép tájon! Uralkodj rajtunk!
- A domináns arra késztet, hogy a tonikára érjünk.
- Lassú tételnél nem az ütés a fontos, hanem a melódia.
- Ne játssz ütemesen!
- Állva játszás: a hang messzire megy. Ülve: a furulyát megemelni, irány
előrefelé. Kihasználni az egész testet - ha fújáskor erősítek, a támasz
segít, hogy ne emelkedjen a hang: több levegőhöz több támasz kell.
- Minden furulya hamis. Én játék közben énekelek is. Igyekezni kell kiegyen-
líteni a hamisságot.
- Három egyforma motívumot nem szabad ugyanúgy, egyformán játszani,
mert az halott dolog.
- Minden hangot kifejezően játszani, ahogy zeneileg elképzelem. Nem szabad
csak játszani! Kilépni a monoton ritmusból!
- A hangszínt a szélesség adja. Fontos a hang iránya és szélessége.
- A díszítés egyszerre nyomatékosít és kapcsol.
- Nem merev szabály, hogy a barokkban mindig a felső váltóhangról kell
indítani a trillát.
- A díszítés funkciója: az embernek szüksége van díszekre, ékesítésekre. A
zenében is rendkívül fontos. Talán azért díszítünk, hogy ne unjuk a darabot.
Lejegyezve: Sopron, Régizenei Napok 2006
- Jó érzés, ha az ember benne van a dalban!
- Ha felmentél a hegyre, utána lefelé kell menni.
- Egy hang nem csak „áll”. A trilla is mozgásban van, nem csak egyenlete-
sen "pörög".
- A muzsika általában lefelé megy, de nem állandóan. Nem lehet mindig
nehéz, intenzív a játék; a nehéz és a könnyű váltakozzon. Az nem műkö-
dik, ha mindent nagyon súlyosan játszunk. Váltakozzon a súlyos és a
könnyű játék!
- Messzire fújni, előre szóljon! Vagy nagyon messzire játszani a hangot,
vagy onnan visszaszívni.
- A hangnak mindig legyen iránya!
- Át kell érezni a hangot a fejben, mintha bennem lenne.
- A korai olasz szonátákban gyakran változik a hangulat.
- A nyelv lefelé üt, nem pedig fölfelé (a kopogás elkerülésére).
- Telemann intellektuális díszítései…
- Händel: nagyon hosszú dal – formálni, vezetni a dallamrészeket!
- Az olasz sok hangot használ…
- A francia zene mindig lefelé megy, megáll, és megint tovább…
- Saraband: leülni és menni, és ismét leül és megy…
- Erősebb hang - több levegő, nagyobb támasz; halkabb játék - kevesebb
levegő, nagyobb támasz = tiszta intonáció
- Légzés: támasz hátul, nem pedig a torokban. Ha hátul nincs támasz, akkor
a torok kezd működni, "kiesik" a hang.
- Laza száj, a torok ne működjön!
- Most csináld úgy, hogy ne legyen ütemérzésem!
- Néha mikor kell, legyen vidám, de olykor meg a mélység a fontos.
- Nem egyformára játszani minden ütemet! Mindig zenélni!
- Hosszabb ívű legyen, de maradjon meg a rész is!
- Nagyon segít, ha mozdul az ember a hanggal.
- Rövid hangok játszása apró szájnyitogatással: először nyelv nélkül, majd
nyelvvel.
- Ha trillázunk, nem csak brrrrr, hanem belenőni: pl. lassabbról indulni a
trillával.
- A forma benne legyen a variációban!
- Ízlés kérdése, hogyan kell befejezni a darabot - nincs szabály.
- Minden hangnak funkciója van, minden hanggal törődni kell.
- Alig van hang, aminek nincsen mozdulata.
- Az energia a nyelvnek lefelé, nem pedig a fölfelé mozgásakor van.
A nyelv mozgása lefelé irányuló legyen.
- Sokféle artikulációt kell használni. Ahogy nyomatékosítunk a beszédben, úgy
kell a zenében is, különben unalmas lesz.
- Csinálj valamit a semmiből! Nem szabad mutatni, hogy valahol unalmas.
Egy hosszú hangot többféleképpen lehet fújni. Három hosszú hangot nem
szabad egyformára játszani.
- A crescendo vibrátó könnyebb, mert az ember „belekerül a hegyekbe”, a
decrescendo nehezebb.
- Figyelni a dallam vonulatát, hol lehet valami meglepő hang.
- Vadászd ki a füleddel, melyek az érdekes hangok!
- Kiállni, s egy szöveget felolvasni: a zenét ugyanígy kell elmondani.
- Artikulálni mint a beszédben – kifejező játék!
- A tizenhatodokra több levegőt kell adni, mert a gyorsaság miatt egyébként
kevesebb jutna.
- Mozdulattal kifejezni a melodikai mozgást – megérkezni valahova.
- Izgulás ellen: figyelni a melódiát, figyelni a fülre, nem a mellkasra.
- A tartott hangot baromira szeretem, mert a kíséret függvényében mindig
változik a környezet.
- Vezess végig bennünket ezen a szép tájon! Uralkodj rajtunk!
- A domináns arra késztet, hogy a tonikára érjünk.
- Lassú tételnél nem az ütés a fontos, hanem a melódia.
- Ne játssz ütemesen!
- Állva játszás: a hang messzire megy. Ülve: a furulyát megemelni, irány
előrefelé. Kihasználni az egész testet - ha fújáskor erősítek, a támasz
segít, hogy ne emelkedjen a hang: több levegőhöz több támasz kell.
- Minden furulya hamis. Én játék közben énekelek is. Igyekezni kell kiegyen-
líteni a hamisságot.
- Három egyforma motívumot nem szabad ugyanúgy, egyformán játszani,
mert az halott dolog.
- Minden hangot kifejezően játszani, ahogy zeneileg elképzelem. Nem szabad
csak játszani! Kilépni a monoton ritmusból!
- A hangszínt a szélesség adja. Fontos a hang iránya és szélessége.
- A díszítés egyszerre nyomatékosít és kapcsol.
- Nem merev szabály, hogy a barokkban mindig a felső váltóhangról kell
indítani a trillát.
- A díszítés funkciója: az embernek szüksége van díszekre, ékesítésekre. A
zenében is rendkívül fontos. Talán azért díszítünk, hogy ne unjuk a darabot.
Lejegyezve: Sopron, Régizenei Napok 2006
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
leonardo
