Mészáros Gábor: Édesapám emlékezete

Mészáros Árpád

*Martonvásár 1912

†Budapest 2009

Egykor a Pákai Római

Katolikus

Elemi Népiskola

tanítója,

Majd három év orosz

fogság elszenvedése után

Bicskén

matematika-fizika szakos tanár,

A Kővágó Antal Kertbarát Kör

tiszteletbeli elnöke,

A helytörténet és a természet

kiváló ismerője,

Bicske város díszpolgára (2001),

Sikeres életútért miniszteri

Életfa Emlékplakett, arany fokozat (2007)

89 évesen a hűvös március 15-i
estén a Kastélyudvaron,
a díszpolgári cím átvételekor

Kerti Kalendárium
A kertészek és kertbarátok havilapja
2009. október

Mészáros Árpád
1912-2009

Mészáros Árpád, a Bicskei „Kővágó Antal” Kertbarát Kör tiszteletbeli elnöke, nyugalmazott általános iskolai tanár 1912. március 10-én Martonvásáron született, elhalálozott 2009. augusztus 11-én. Három gyermeket nevelt fel. Bicske történetének, növény- és szőlőkultúrájának s az ehhez kapcsolódó személyek életének és tevékenységének kutatója, a szőlő- és gyümölcskultúra modern alapjainak és fejlesztésének hirdetője, megvalósítója volt. Időskori tenni akarását nem csak a kertbarát kör tagjai, de a város polgárai is elismerik, tiszteletben tartják. Kiérdemelte a „Bicske Város Díszpolgára” kitüntető cím és oklevél elnyerését.

A bicskei kertbarátok a körben végzett majd három évtizedes becsületes, a közösségért önzetlenül dolgozó, tanító-, nevelőmunkáját ismerték meg. Ezt a munkát tükrözik azok a szép eredmények, melyeket huszonhét év alatt mint titkár, majd mint elnök ért el a szervezés, az ismeretterjesztés területén a kör életében.

Tudományos munkássága során feltárta Kővágó Antal (1897-1967) szenvedélyes szőlőfajta-gyűjtő eredményeit és dr. Mészáros Mihálynak, az akkor még alig ismert magas kordonos szőlőművelés kidolgozójának munkásságát.

Feltárta Tóth István (1810-1876), bicskei gazdatisztnek a volt Galagonyás területének szőlővel való betelepítése (1840) során végzett kezdeményező és megvalósító tevékenységét, melyből a „Galagonyás”, a ma is termő szőlőhegy valósult meg. Mindhárom jeles személyiségről könyvet jelentetett meg.

Kiállításokat szervezett helyi, megyei, országos viszonylatban, ahonnan jelentős díjakat hoztak el az általa vezetett kertbarát körrel.

Mészáros Árpádról elmondható, hogy magas szinten felkészült, szakmáját (pedagógusi, kertművelő) jól ismerő személyiség volt; szolgálatkész, barátságos, megnyerő magatartása vonzó volt a kertbarát kör tagjai és a város lakossága körében.

Eredményes munkásságát figyelembe véve, rászolgált a magasabb kitüntető cím, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter által adományozott Életfa emlékplakett-díj – elnyerésére, melyet 95. születésnapja alkalmából kapott meg.

Sajnos a kitüntető cím átvétele után egészségi állapota rohamosan romlott, így intézeti ápolásra szorult, ahol 97. életévének betöltése után érte a halál. Személyében magas szinten művelt polihisztort vesztett a kertbarát kör, a város lakossága és valamennyien mindazok, akik ismerték őt.
Emlékét megőrizzük!

Bicskei Kővágó Antal Kertbarát Kör
Kertészek és Kertbarátok Országos Szövetsége

Új Ember
Katolikus hetilap
2009.09.13.

TŰNŐDÉS A HÉTRŐL

Rónay László:
Virág Mészáros Árpád sírjára

Amikor sok-sok éve Bicskére kerültem tanárnak, az évnyitó értekezleten megakadt a szemem rajta. Jellegzetes magyar arc, sötétre pácolta a nap. Elképedve hallottam, hogy matematikát tanít. Ám a számok csodavilága sosem lelkesítette annyira, mint a természet. Felgyúló örömmel melengetett kezében egy-egy szőlőfürtöt, dobozban hozta kertje első termését, a friss epret. „Vidd haza a gyermekeidnek – mondta –, ilyet ritkán esznek.” Valóban rendkívüli eper volt: a szeretet és gondoskodás adta zamatát.

Abban a tantestületben többen is apám kortársai voltak, talán ezért is tiszteltem őket, s szomorúan hallottam egyikük-másikuk haláláról. Ilyenkor mintha belőlem is kiszakadt volna valami, amit igazán emberinek szoktunk nevezni. „Milyen nagy dolog, ha az ember igazán ember” – mondták a régi görögök. Ők ilyen emberek voltak: igaziak, akik a tanárokat sújtó tilalmak erdejében sem tévedtek el, mindig megtalálták az egyenes utat, becsületben jártak, szeretet osztogattak nemzedékről nemzedékre, s szorongó döbbenettel figyelték a világ eldurvulását.

Amikor langyos tavaszi szelek jártak, Árpád akkor is eljött. Ült a kopott huzatú fotelban, s szatyrai egyikéből előbányászta a dobozt. „Vidd el az unokáidnak, ilyet ritkán esznek.” Aztán elmaradt. A fiai mesélték – három gyermeket hagyott itt, mindhármat tanítottam, s büszke voltam, hogy gondjaimra bízta őket –, járni már nem tudott rendesen, négykézláb mászott a kertben, úgy vigyázta kedves virágait és gyümölcseit. Tudta és tanította, hogy a teremtés minden műve csodálatunkra érdemes, a Jóisten ránk, a mi gondjainkra bízta őket, s ő gondozta is mindet, amíg tehette.

Ott fekszik a bicskei temetőben. Éjszakánként Árpád talán visszatér az égi mezőkről, végigsuhan a kerten, de nem időzhet sokáig, sietnie kell, az égi kertekben is van tennivalója.

Valamelyik éjjel felriadtam. Mintha motozott volna valaki a konyhában. Árpád lehetett. „Vigyázzunk egymásra és a természetre. Isten ajándéka minden.”

A gyászjelentésén apám Leltár című versének sorai olvashatók.

A virágokat és a madarakat is,

s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz,

de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:

a csöndet körülöttem, s a kék eget felettem.