Tóth Ferenc életútja több tételben
Komló, 2008
"Aztán Tóth elvtárs, nehogy holmi Kodály-,
meg Bartók-műveket énekeljenek!"
Pártbizottsági illetékesség és nívó, 1957
1973 januárjában már javában ügyes-bajos dolgaimat intéztem, készülődve, hogy tanulmányaimat – igen óhajtott klímaváltozás céljából – a pécsi évek után Dobó István városában, az egri főiskolán folytassam. Ezt megelőzően azonban még megadatott a dél-magyarországi Komlón az a különleges élmény, hogy a zenei általános iskolában ének-zene szakos csoporttársaimmal együtt bemutató tanításon és énekkari foglalkozáson vehettünk részt, s a tanár, illetve a karnagy nem más volt mint maga Tóth Ferenc. Az ember önkéntelenül is ünnepélyesebben kezd fogalmazni, amikor vele kapcsolatban ír. Különleges képességekkel megáldott pedagógus, aki rendkívül szuggesztív módon, lebilincselően tanított, és minden megnyilvánulásából áradt a gyerekek és a zene iránti tisztelete és szeretete. Ennyi év távlatából részletekbe menően már lehetetlen visszaidézni dolgokat, de arra határozottan emlékszem, el voltunk bűvölve, és akkor ott mindnyájan arra vágytunk, hogy egyszer majd mi is ilyen vonzó módon taníthassuk a gyerekeket.
A kiadványt a múlt esztendőben, a ma 81. életévében járó karnagy kerek évfordulója kapcsán jelentették meg. Szerzője nagy munkát vállalt magára, mikor kezébe „lantot” vett, hogy „megénekelje” az ünnepelt munkásságát. Olvasmányos, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé e tevékeny élet számtalan mozaikdarabkáját, melyekből azután a végére összeáll a nagy egész. Elolvasván, az embernek olyan érzése támad, hogy ez a zenei életút szvit helyett inkább egy céltudatos, egybefüggő és következetes vonulat, egy életfelajánlás a vízió megvalósításáért.
Hogyan lett a komlói bányaasztalos fiából Liszt-díjas karnagy? A recept olyannyira egyedi, hogy nem kölcsönözhető. Általánosságban inspiráló tényező egy nagy nemzetnevelő koncepció, aminek a megálmodója Kodály Zoltán; márpedig Tóth Ferenc feltétlen híve és követője a Mesternek. Hogy kedvezően alakult, mert Kodály közbenjárására indulhatott a Belvárosi Iskolában az ének-zene tagozat? S hogy a nagy zenetudós figyelemmel kísérte a munkáját, és pécsi látogatásai kapcsán három alkalommal is járt Komlón? Vagy hogy kórusművet (Harasztosi legénynek) írt és ajánlott külön a gyermekkórusa részére? Ezek inkább bizonyításra késztető körülmények voltak, s az elvárásoknak – ismerve a Mestert – bizony meg kellett felelni.
A Kodály által vázolt százéves terv, a „legyen a zene mindenkié” program, Tóth Ferenc számára tehát zsinórmérték. Ő nem e célkitűzés „minőség-illúzióján” elmélkedett, hanem egyik volt tanítványa méltató szavai szerint feltétlen életszeretettel és optimizmussal tanított, hittel és meggyőződéssel tette a dolgát. Ami Komlón munkássága által élő és virágzó valóság, az sajnos manapság sokfelé az országban – főként a normál általános iskolákban (tisztelet a kivételeknek!) – ezzel ellentétes irányú folyamat. „Tíz éve még közel kétszáz ének-zenetagozatos iskola működött – derül ki egy újság részére adott és itt is közölt nyilatkozatából –, ma már száz sincs. Tendenciózus a csökkenés.” Ennek ellenére szenvedélyes hangon polemizál a pesszimistákkal – akik állítják, a „Kodály-módszer” csődöt mondott –, hiszen mindaz, ami az elmúlt évtizedekben az ő és kollégái önfeláldozó elhivatottságának köszönhetően a bányavárosban az iskolai énekkultúra terén megvalósult, a koncepció megvalósíthatóságát bizonyítja.
Az olvasó elé táruló nagy tabló felvonultatja mindazokat, akik szeretettel gondolnak vissza „Feri bácsira”; egykori diákjai, akik a gyermekkar tagjaiként bejárták a fél világot, mára zeneművésszé érett néhány tanítványa, pályatársak, szülők és nem utolsó sorban gyermekei: lánya és fia emlékeznek a tovatűnt időkre. Az idős, nyugdíjas, de ma is aktívan élő tanárember vall az életét végigkísérő „makacs magányosságérzésről” is. Valóban, aki a kodályi magaslatok meghódítását tűzi ki célul, hegyi vándorként lelki társául kaphatja a magányt, mert a csúcsra buktatókkal teli, keskeny és meredek az út, s oda feljutni és ott várat építeni páratlan vállalkozás. Tillai Aurél Liszt-díjas zeneszerző-karnagy a kiadvány előszavában Dobó István alakját idézve írja: „…Tóth Ferenc maga is ilyen várépítő és várvédő! Aki élete során megtapasztalta, hogy ahhoz, hogy e falak le ne omoljanak, Kőmíves Kelemenként mindent, a számára legkedvesebbet is, beléjük kell építeni.”
gabor, 2009. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése