Finnországi emlékképek - Muistoja Suomesta

Mozaikdarabkák Erdélyből 3.

Eszter néni

Ha az ember Székelyföld dél-keleti csücskében a Háromszéki-havasok tájékára vetődik, sok más nevezetesség mellett érdekes és tanulságos felkeresnie a hetvenes éveiben járó Eszter nénit is. Ha pedig történetesen magyartanár az illető, akkor előtte érdemes készülni – Petőfiből legalább, de hasznos lehet érintőlegesen utánanézni Adynak, Kosztolányinak, Kányádinak és a románok legnagyobbjának tartott Mihai Eminescunak is. Eszter néninek ugyanis életében már nem egy találkozása volt irodalomtanárral – valahogyan vonzza őket –, és bizony eddig egytől egyig mindet kenterben verte – így engem is. Egy általa féltve őrzött Kovászna megyei lap tanúsága szerint 1985-ben például Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda között, az éjszakai vonaton ejtette ámulatba memoriter verstudásával és egyéb irodalmi ismereteivel a köréje gyűlt alkalmi közönséget, köztük egy éppen író-olvasó találkozóról hazafelé zötyögő irodalmárt.
   A településre érve, tétován tekingetve kerestünk jelzést a Mikes-kúriához. Útbaigazító tábla helyett azonban "csak" egy idősebb, napbarnított arcú asszony álldogált a közelben az út szélén, szatyorral a kezében, és mintha már előre kinézte volna magyar rendszámú „áldozatát”, szolgálatkészen autónkhoz lépett és készségesen elmagyarázta az útvonalat. Váltottunk még néhány szót, és egykettőre Petőfi Sándornál kötöttünk ki. Tetszett minden úgy együtt: a helyszín és a téma is, hiszen egykori hazafias vidéken jártunk, melyhez olyan halhatatlan nagy magyarok köthetők, mint Gábor Áron, vagy Mikes Kelemen. Nem telt bele sok idő, Eszter néni nekibátorodván, az autó ajtajára könyökölve, a lehúzott ablakon át lelkesen zengte befelé Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Kiszállni sem volt idő, csak ámulva bámultuk és hallgattuk az égből hullott csodát. Aztán még egy-két versrészlet, elzúgtak az európai forradalmak is, legvégül pedig az Európa csendes, ujra csendes hangzott el, helyenként rezignáltan.

   Gyalog indult kenyérért aznap is, ahogyan szokott, aztán a szomszédok csodálkozására autóval érkezett haza. Szerény hajlék az övé, még nagyapja építette egy évvel a Kiegyezés után, s az egyablakos, fehérre meszelt házikó homlokzatán olvasható is az évszám eredeti felirata. Eszter néni egyébként soha nincs egyedül. Népes cicaszaporulat gondoskodik róla, hogy valami mindig történjen odahaza: Csöpike és Pistuka folyton a lábainál ugrándozva próbálta őt elgáncsolni, Boglárka pedig három kölykét pesztrálgatta ott jártunkkor. Aztán ölébe véve a rakoncátlanokat, mesélni kezdett az életéről. Hat osztályt végzett; eredetileg „atomfizikus mérnök békés célokra” szeretett volna lenni, de az élete másként alakult.

   Távoli rokonának vallja a közeli falu, Kőrös szülöttjét, a magyarok feltételezett ázsiai őshazáját egykor felkutatni szándékozó Csoma Sándort, a tibeti tudós vándort. Csoma Berta volt a nagyanyja, de – és itt fölemelt mutatóujjal nyomatékosít – „nem a paraszt Csomákból, hanem a katona fajtából való”. Kedvünkért előszedte az 1800-as évekből épségben megmaradt, hét lakat alatt tartott nagyapai obsitot is. (A székely az évszázadok folyamán honszeretetből, sorsának jobbra fordulása reményében vagy kényszerből sokat katonáskodott a végeken és távol a szülőföldjétől is.) Hátsó szobájában Petőfi-köteteket, Csoma-könyveket és irodalommal kapcsolatos újságcikkeket terített az asztalára, megmutatta házi kiskönyvtárát, majd Kőrösi Csoma Sándor emlékére címmel fennhangon felolvasta sebtében előkeresett, papírra vetett gondolatait.

   Eszter néni bár egyedülálló, semmiképpen nem magányos. Minden évben alig várja március 15-ét. Azt már a hajdan volt Mikes-kúrián mesélték, rá mindig lehet számítani, és fel is szokták kérni, hogy jelenlétével és közreműködésével tisztelje meg az ünnepséget. Olyankor mindig nagy kokárdával érkezik és ’48-as verseket ad elő. Tiszteletre méltó, ahogyan emberek – apró szigetekként a román tengerben – a kommunista diktatúra évtizedeiben kitartottak: magyarok mertek és tudtak maradni. Eszter néni ilyen magyar ember.

   Indulófélben már, „házi feladatot” kaptam: odahaza, az antikvár könyvek világában okvetlenül nézzek utána Gracza György történetíró könyvének (Az 1848-49-iki magyar szabadságharc története I-V., 1894), Szabolcska Mihály református lelkész, költő verseinek, s ha föllelhető, megörülne Czuczor Gergely bencés szerzetes verseskötetének is...

gabor, 2009. szeptember

 

 

 

 

 

 

Mozaikdarabkák Erdélyből 2.

Az emlékezés virágai

A verőfényes szeptemberi napsütésben már messziről látszott, hogy a székelyudvarhelyi templomhegy alján, a szobor körül valaki foglalatoskodik. Közelebbről aztán kirajzolódott szürke ruhás, törékeny alakja, amint előszedegeti virágait és gondosan a talapzathoz igazgatja. Mintha a szobor gazdája lett volna.
   Júlia nővér Marosvásárhelyről érkezett. Több más erdélyi város mellett ott is élnek és dolgoznak a Szociális Testvérek Társasága tagjai, akik nap mint nap tanúságot tesznek a szeretetről: minden időben a remény hordozói, a szegények és az elnyomottak szolgálói kívánnak lenni.
   Márton Áron - emberek pásztoraként - a legsötétebb elnyomás idején is kiállt az üldözöttekért, s ezért hosszú, súlyos börtönéveket kellett elszenvednie. Ennek ellenére minden embert – tekintet nélkül vallási felekezetre és nemzetiségi hovatartozásra – a kiengesztelődésre és a békés együttélésre intett és tanított. „Búcsúzóban ismét kérlek Benneteket, tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek” – írta utolsó pásztorlevelében híveinek.

   Erdély püspökének, Márton Áronnak (1896-1980) utolsó tíz esztendejében, Gyulafehérváron, Kacsó Júlia szociális testvér volt a személyi gondozója, majd legvégül áldozatkész betegápolója is. „Emberfeletti ember volt, ahogyan írták róla: emberkatedrális” – mondta még búcsúzóul, a hangjából érezhető tisztelettel.

m.g. 2009. szeptember

Mozaikdarabkák Erdélyből 1.

 

„A leghívebb lélek”

„…énnékem soha semmi egyéb okom

nem volt hazámot elhagyni, hanem hogy

igen szerettem az öreg fejedelmet…”

                                          Törökországi levelek

„Ha zágoni Mikes Kelemen (1690-1761) nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, békés boldog idill közepette telik el élete valamelyik erdélyi udvarházban. Jó gazda lett volna belőle, vendégszerető nemes ember, barátságnak és csevegésnek fűszere, könyvek barátja, művet aligha ír, hanem mindazt, amit száműzetésében művé érlelt, elcsevegte vagy elmerengte volna; a száműzetés és hazafelé szálló nosztalgiája tette őt nagy íróvá. …bolygója lett a fejedelemnek, kuruc lett, de nem a kuruc eszméknek hódolt, hanem a fejedelem vonzó emberi egyéniségének. II. Rákóczi Ferenc volt a legnagyobb élménye, s mindhalálig ennek az élménynek áldozott.” (Féja Géza)

„A háromszéki fiú magával vitte Zágonból a romlatlan székely-magyar nyelvet, magával vitte fajának kedves vonásait, s azokat megőrizte a messze idegenben is, halála órájáig. Kegyeletes érzéssel száll lelkünk Zágonba, hol a családi háznak csak bús romjai vannak, s Rodostóba, hol ismeretlen sírban pihennek a leghívebb lélek porai.” (Benedek Elek)

gabor, 2009. szeptember

Édesapám emlékezete

Mészáros Árpád

*Martonvásár 1912

†Budapest 2009

Egykor a Pákai Római

Katolikus

Elemi Népiskola

tanítója,

Majd három év orosz

fogság elszenvedése után

Bicskén

matematika-fizika szakos tanár,

A Kővágó Antal Kertbarát Kör

tiszteletbeli elnöke,

A helytörténet és a természet

kiváló ismerője,

Bicske város díszpolgára (2001),

Sikeres életútért miniszteri

Életfa Emlékplakett, arany fokozat (2007)

89 évesen a hűvös március 15-i
estén a Kastélyudvaron,
a díszpolgári cím átvételekor

*

Kerti Kalendárium
A kertészek és kertbarátok havilapja
2009. október


Mészáros Árpád
1912-2009

Mészáros Árpád, a Bicskei „Kővágó Antal” Kertbarát Kör tiszteletbeli elnöke, nyugalmazott általános iskolai tanár 1912. március 10-én Martonvásáron született, elhalálozott 2009. augusztus 11-én. Három gyermeket nevelt fel. Bicske történetének, növény- és szőlőkultúrájának s az ehhez kapcsolódó személyek életének és tevékenységének kutatója, a szőlő- és gyümölcskultúra modern alapjainak és fejlesztésének hirdetője, megvalósítója volt. Időskori tenni akarását nem csak a kertbarát kör tagjai, de a város polgárai is elismerik, tiszteletben tartják. Kiérdemelte a „Bicske Város Díszpolgára” kitüntető cím és oklevél elnyerését.

   A bicskei kertbarátok a körben végzett majd három évtizedes becsületes, a közösségért önzetlenül dolgozó, tanító-, nevelőmunkáját ismerték meg. Ezt a munkát tükrözik azok a szép eredmények, melyeket huszonhét év alatt mint titkár, majd mint elnök ért el a szervezés, az ismeretterjesztés területén a kör életében.

   Tudományos munkássága során feltárta Kővágó Antal (1897-1967) szenvedélyes szőlőfajta-gyűjtő eredményeit és dr. Mészáros Mihálynak, az akkor még alig ismert magas kordonos szőlőművelés kidolgozójának munkásságát.

   Feltárta Tóth István (1810-1876), bicskei gazdatisztnek a volt Galagonyás területének szőlővel való betelepítése (1840) során végzett kezdeményező és megvalósító tevékenységét, melyből a „Galagonyás”, a ma is termő szőlőhegy valósult meg. Mindhárom jeles személyiségről könyvet jelentetett meg.

   Kiállításokat szervezett helyi, megyei, országos viszonylatban, ahonnan jelentős díjakat hoztak el az általa vezetett kertbarát körrel.

   Mészáros Árpádról elmondható, hogy magas szinten felkészült, szakmáját (pedagógusi, kertművelő) jól ismerő személyiség volt; szolgálatkész, barátságos, megnyerő magatartása vonzó volt a kertbarát kör tagjai és a város lakossága körében.

   Eredményes munkásságát figyelembe véve, rászolgált a magasabb kitüntető cím, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter által adományozott Életfa emlékplakett-díj – elnyerésére, melyet 95. születésnapja alkalmából kapott meg.

   Sajnos a kitüntető cím átvétele után egészségi állapota rohamosan romlott, így intézeti ápolásra szorult, ahol 97. életévének betöltése után érte a halál. Személyében magas szinten művelt polihisztort vesztett a kertbarát kör, a város lakossága és valamennyien mindazok, akik ismerték őt.
    Emlékét megőrizzük!

Bicskei Kővágó Antal Kertbarát Kör
Kertészek és Kertbarátok Országos Szövetsége

*

Új Ember
Katolikus hetilap
2009.09.13.

TŰNŐDÉS A HÉTRŐL

Rónay László:
Virág Mészáros Árpád sírjára

Amikor sok-sok éve Bicskére kerültem tanárnak, az évnyitó értekezleten megakadt a szemem rajta. Jellegzetes magyar arc, sötétre pácolta a nap. Elképedve hallottam, hogy matematikát tanít. Ám a számok csodavilága sosem lelkesítette annyira, mint a természet. Felgyúló örömmel melengetett kezében egy-egy szőlőfürtöt, dobozban hozta kertje első termését, a friss epret. „Vidd haza a gyermekeidnek – mondta –, ilyet ritkán esznek.” Valóban rendkívüli eper volt: a szeretet és gondoskodás adta zamatát.

   Abban a tantestületben többen is apám kortársai voltak, talán ezért is tiszteltem őket, s szomorúan hallottam egyikük-másikuk haláláról. Ilyenkor mintha belőlem is kiszakadt volna valami, amit igazán emberinek szoktunk nevezni. „Milyen nagy dolog, ha az ember igazán ember” – mondták a régi görögök. Ők ilyen emberek voltak: igaziak, akik a tanárokat sújtó tilalmak erdejében sem tévedtek el, mindig megtalálták az egyenes utat, becsületben jártak, szeretet osztogattak nemzedékről nemzedékre, s szorongó döbbenettel figyelték a világ eldurvulását.

   Amikor langyos tavaszi szelek jártak, Árpád akkor is eljött. Ült a kopott huzatú fotelban, s szatyrai egyikéből előbányászta a dobozt. „Vidd el az unokáidnak, ilyet ritkán esznek.” Aztán elmaradt. A fiai mesélték – három gyermeket hagyott itt, mindhármat tanítottam, s büszke voltam, hogy gondjaimra bízta őket –, járni már nem tudott rendesen, négykézláb mászott a kertben, úgy vigyázta kedves virágait és gyümölcseit. Tudta és tanította, hogy a teremtés minden műve csodálatunkra érdemes, a Jóisten ránk, a mi gondjainkra bízta őket, s ő gondozta is mindet, amíg tehette.

   Ott fekszik a bicskei temetőben. Éjszakánként Árpád talán visszatér az égi mezőkről, végigsuhan a kerten, de nem időzhet sokáig, sietnie kell, az égi kertekben is van tennivalója.

   Valamelyik éjjel felriadtam. Mintha motozott volna valaki a konyhában. Árpád lehetett. „Vigyázzunk egymásra és a természetre. Isten ajándéka minden.”

    A gyászjelentésén apám Leltár című versének sorai olvashatók.

A virágokat és a madarakat is,

s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz,

de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:

a csöndet körülöttem, s a kék eget felettem.

https://www.facebook.com/M%C3%A9sz%C3%A1ros-%C3%81rp%C3%A1d-tan%C3%A1r-Bicske-Eml%C3%A9koldal-257621688311792

 

Tóth Ferenc Liszt-díjas karnagy - Egy élet a kodályi vízió valóra váltásáért

Lerchné dr. Egri Zsuzsa: Komlói szvit
Tóth Ferenc életútja több tételben
Komló, 2008

                     "Aztán Tóth elvtárs, nehogy holmi Kodály-,
                          meg Bartók-műveket énekeljenek!"
                                   Pártbizottsági illetékesség és nívó, 1957
                             
1973 januárjában már javában ügyes-bajos dolgaimat intéztem, készülődve, hogy tanulmányaimat – igen óhajtott klímaváltozás céljából – a pécsi évek után Dobó István városában, az egri főiskolán folytassam. Ezt megelőzően azonban még megadatott a dél-magyarországi Komlón az a különleges élmény, hogy a zenei általános iskolában ének-zene szakos csoporttársaimmal együtt bemutató tanításon és énekkari foglalkozáson vehettünk részt, s a tanár, illetve a karnagy nem más volt mint maga Tóth Ferenc. Az ember önkéntelenül is ünnepélyesebben kezd fogalmazni, amikor vele kapcsolatban ír. Különleges képességekkel megáldott pedagógus, aki rendkívül szuggesztív módon, lebilincselően tanított, és minden megnyilvánulásából áradt a gyerekek és a zene iránti tisztelete és szeretete. Ennyi év távlatából részletekbe menően már lehetetlen visszaidézni dolgokat, de arra határozottan emlékszem, el voltunk bűvölve, és akkor ott mindnyájan arra vágytunk, hogy egyszer majd mi is ilyen vonzó módon taníthassuk a gyerekeket.

   A kiadványt a múlt esztendőben, a ma 81. életévében járó karnagy kerek évfordulója kapcsán jelentették meg. Szerzője nagy munkát vállalt magára, mikor kezébe „lantot” vett, hogy „megénekelje” az ünnepelt munkásságát. Olvasmányos, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé e tevékeny élet számtalan mozaikdarabkáját, melyekből azután a végére összeáll a nagy egész. Elolvasván, az embernek olyan érzése támad, hogy ez a zenei életút szvit helyett inkább egy céltudatos, egybefüggő és következetes vonulat, egy életfelajánlás a vízió megvalósításáért.

   Hogyan lett a komlói bányaasztalos fiából Liszt-díjas karnagy? A recept olyannyira egyedi, hogy nem kölcsönözhető. Általánosságban inspiráló tényező egy nagy nemzetnevelő koncepció, aminek a megálmodója Kodály Zoltán; márpedig Tóth Ferenc feltétlen híve és követője a Mesternek. Hogy kedvezően alakult, mert Kodály közbenjárására indulhatott a Belvárosi Iskolában az ének-zene tagozat? S hogy a nagy zenetudós figyelemmel kísérte a munkáját, és pécsi látogatásai kapcsán három alkalommal is járt Komlón? Vagy hogy kórusművet (Harasztosi legénynek) írt és ajánlott külön a gyermekkórusa részére? Ezek inkább bizonyításra késztető körülmények voltak, s az elvárásoknak – ismerve a Mestert – bizony meg kellett felelni.

   A Kodály által vázolt százéves terv, a „legyen a zene mindenkié” program, Tóth Ferenc számára tehát zsinórmérték. Ő nem e célkitűzés „minőség-illúzióján” elmélkedett, hanem egyik volt tanítványa méltató szavai szerint feltétlen életszeretettel és optimizmussal tanított, hittel és meggyőződéssel tette a dolgát. Ami Komlón munkássága által élő és virágzó valóság, az sajnos manapság sokfelé az országban – főként a normál általános iskolákban (tisztelet a kivételeknek!) – ezzel ellentétes irányú folyamat. „Tíz éve még közel kétszáz ének-zenetagozatos iskola működött – derül ki egy újság részére adott és itt is közölt nyilatkozatából –, ma már száz sincs. Tendenciózus a csökkenés.” Ennek ellenére szenvedélyes hangon polemizál a pesszimistákkal – akik állítják, a „Kodály-módszer” csődöt mondott –, hiszen mindaz, ami az elmúlt évtizedekben az ő és kollégái önfeláldozó elhivatottságának köszönhetően a bányavárosban az iskolai énekkultúra terén megvalósult, a koncepció megvalósíthatóságát bizonyítja.

   Az olvasó elé táruló nagy tabló felvonultatja mindazokat, akik szeretettel gondolnak vissza „Feri bácsira”; egykori diákjai, akik a gyermekkar tagjaiként bejárták a fél világot, mára zeneművésszé érett néhány tanítványa, pályatársak, szülők és nem utolsó sorban gyermekei: lánya és fia emlékeznek a tovatűnt időkre. Az idős, nyugdíjas, de ma is aktívan élő tanárember vall az életét végigkísérő „makacs magányosságérzésről” is. Valóban, aki a kodályi magaslatok meghódítását tűzi ki célul, hegyi vándorként lelki társául kaphatja a magányt, mert a csúcsra buktatókkal teli, keskeny és meredek az út, s oda feljutni és ott várat építeni páratlan vállalkozás. Tillai Aurél Liszt-díjas zeneszerző-karnagy a kiadvány előszavában Dobó István alakját idézve írja: „…Tóth Ferenc maga is ilyen várépítő és várvédő! Aki élete során megtapasztalta, hogy ahhoz, hogy e falak le ne omoljanak, Kőmíves Kelemenként mindent, a számára legkedvesebbet is, beléjük kell építeni.”

gabor, 2009. július

Feloldatlan disszonancia a magyar zenetörténetben

 Székely Miklós: Ádám és Kodály

Felelős kiadó: Székely Balázs, 2008

Milyen volt Kodály Zoltán és az egykori tanítvány, Ádám Jenő kapcsolata? Ki volt a metódus kidolgozója, és miként nyert teret a „Kodály-módszer” kifejezés? Hogyan lehetett ének tankönyvet írni a kommunista diktatúrában? – megannyi lehetséges kérdésfelvetés, melyekre Székely Miklós munkája adhat válaszokat. A könyv néhai szerzője énektanárként közel ötven éven át tanított különféle magyarországi iskolatípusokban – derül ki a magánkiadás bevezetőjéből. Személyesen ismerte Kodályt, és az Ádám Jenő Alapítvány elnökeként jelentős mértékben járult hozzá, hogy a neves zenepedagógus, Ádám Jenő (1896-1982) tevékenysége ne merülhessen feledésbe.
   A kiadványban váltakozva követik egymást Ádám Jenő és mások vallomásai, levélrészletei, valamint Székely Miklós tárgyilagosságra törekvő kommentárjai, összegző gondolatai. Ádám és Kodály – e két név elválaszthatatlan egymástól a „módszer” életre hívásában. Kodályé a vízió, a zene és ezen belül is a népzene általi nagy nemzetnevelő koncepció, Ádámé pedig a didaktika, a tanítási gyakorlat kidolgozása; a kettő szorosan összetartozik, egyik sem létezhet a másik nélkül - olvashatjuk. Kodály – egykori tanítványai közül – Ádámot tartotta e munka elvégzésére a legalkalmasabbnak: „…szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival. Ismeri a gyermek lelkét, észjárását, képessége pontos határát. A gyakorlatból merített ezernyi apró fogással, ötletes játékkal teszi hozzáférhetővé a nehéznek vélt anyagot.” (Kodály Z.: Előszó Ádám Jenő „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” című könyvéhez, 1944)
   Kodály kezdetben a „magyar módszer” elnevezést ajánlotta. Viszont az 1964-es budapesti ISME (International Society for Music Education, Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság) konferenciától számítva a módszer idehaza és külföldön is egyre szélesebb körben Kodály Zoltánnak tulajdonítva vált ismertté, pedig – írja egy helyütt Ádám – „…a relatív rendszerű énektanítás módszerét, az úgynevezett Kodály-módszert én írtam meg, az arra alapozott iskolakönyveket ki más írogatta volna meg mint én.”
   Miközben a „Kodály-módszer” szerte a világon jól eladható hungarikummá vált, gyakorlati kidolgozóján, Ádám Jenőn csalódottság és sértődöttség lett úrrá. Mellőzöttnek érezte magát annak ellenére, hogy korábban, 1959-ben Kodály közbenjárására megkapta az elismerést jelentő Kossuth-díjat. Úgy érezte, nem maradt más hátra, mint megvívni a csatát az általa igazságosabbnak vélt „magyar módszer” kifejezés létjogosultságáért. Szókimondó, hirtelen természete, keseredettsége azonban nem segítette őt ebben a küzdelemben. 1970-ből való egyik rezignált hangú megfogalmazása szerint „a Kodály-módszer olyan gyermek, akinek sohasem volt apja, csak nagyapja, - (az apa én volnék, de én jelek szerint nem élhettem soha)”. Méltányos megjegyezni, hogy Kodály Zoltán, a XX. századi magyar zene és zenepedagógia egyik meghatározó egyénisége 1967-ben elhunyt, így a polemikus témával kapcsolatos későbbi Ádámi Jenő-i megnyilatkozásokra már nem volt lehetősége reflektálni.
   Székely Miklós összeállításának elolvasásával betekintést nyerhetünk a háború előtti és utáni magyar zeneélet kulisszatitkaiba is. A könyv felidézi, illetve segíti tisztázni Ádám Jenő szerepét és munkásságát a "Kodály-módszer" kidolgozásában. Része ez is a magyar zenetörténetnek.

m.g. 2009. május
Kapható: http://www.rozsavolgyi.hu/

2016.12.06.: 

http://meszarosgabor.blogspot.com/2016/12/adam-jeno-120_6.html

 

Gondolatok egy zsámbéki sírhantnál

Bicskei kántorunk emlékére

A temető-látogatónak, ha rátalál, rögtön szembetűnik, hogy valakiknek nagyon kedves ez a viszonylag még friss domborulat. A fejfa tövében a földön piros rózsafejekből alakított, kis házi készítésű koszorú, közepében gyöngyszemek alkotta kereszttel; tarka árvácskák, hagymáról hajtó fehér és rózsaszín jácintok, s a lábnál a megható gyermeki ragaszkodás jelei: földbe szúrt, szerteágazó ágacska, rajta fonalakon függő, kézzel festett, kifújt színes tojások; tavasz és húsvéti időszak lévén, az újjászületés és a boldog újratalálkozás reményének színei mindezek a síron.

   Misiék a 90-es években Erdélyből indultak. A sors végül Bicskére vetette őket. A templomi énekes csoport tagjaiként tanúi lehettünk a kétgyermekes kántor-család küzdelmeinek. Később a „civil” életben történt szerencsétlen munkahelyi balesetének majd pedig gyógyíthatatlan betegségének a keresztjét is magára kellett vennie, de hittel és türelemmel viselte a megpróbáltatásokat.

   A dombtetőn, a római katolikus sírkertben pihen, s ha föltekint, közvetlen közelről láthatja a földi mulandóság zsámbéki-medencei mementóját: a romos bazilikát és csonkán magasodó tornyait. 

    Misi (1960-2007), örök nyugodalmat az Úr szeretetében!

gabor, Bicskei Élet 2008

*

2021.05.14.