Koncert és zenetörténet

Magyar népies dallamok
az Alpokalján

Lisztfesztivál
Raiding, 2012

Magyar rapszódiák

• Bécsi Akadémia Zenekara
  vez. Martin Haselböck

Liszt Ferenc:

• Rákóczi-induló, Magyar rohaminduló
• Magyar rapszódiák Nr. 1-6,
  zongoraművek szimfónikus zenekari átdolgozásai:
  Liszt Ferenc (4-6), Liszt/Doppler (1, 3)
  Doppler Ferenc (2)

Liszt Ferenc (1811-1886) szülőhelye, az ausztriai Raiding (Doborján) hivatott gondozója a zeneszerző  ráeső „hagyatékának”. A romantikus zeneköltő gyermekkorához köthető korabeli épület, a szülőház, ma emlékmúzeum; mellette az újszerű koncertterem és a települést felező Raiding-patak menti többi emlékpont már az utókor igyekezete. Ami viszont a falucskát Liszt óta a környékbeli többitől különbözteti, az a hely szelleme, mely időről időre vonz laikus zenekedvelőket és zenészeket egyaránt.

   Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulója közelében, október 21-én a délután öt óra már estének tűnő időpont, kitartó szitálással sűrűsödő köd nehezedik a sötétedő burgenlandi tájra. A koncert „időzítése” a történelmi évfordulóhoz véletlen (?) – nincs rá utalás –, az összekapcsolás csak játék a gondolattal. Az időpont és a műsorválasztás azonban mindenképpen történelmi sorsfordulókat idéz a magyar tudatba: szabadságküzdelmeket egykoron a bécsi udvar ellenében, majd később a második világháború után az országra telepedő bolsevista uralommal, amikor mindig az önrendelkezés, a nemzeti megmaradás volt a tét.

   A Rákóczi-induló hosszú utat tett meg zenetörténeti fejlődése folyamán, amíg hangszeres változata Liszt keze nyomán, és a zongorán gyújtó hatású zeneművé vált, olyannyira, hogy lelkes, nemzeti érzelmű fogadtatása az udvar gyanakvó figyelmét is felkeltette, valahányszor Liszt idehaza eljátszotta. A zenekari átdolgozás és a Magyar rohaminduló kombinációjának mostani markáns interpretációja már-már a Rákóczihoz hű talpas kurucok trappolásának képzetét keltette a határon átrándult „rebellis” koncertlátogatóban.

   A bécsi zenekar nem kevesebbre vállalkozott, minthogy olyan zenét tűzzön műsorára, amely ízig-vérig magyaros, mely bár remekül, virtuóz módon előadható – így történt –, de hozzáférkőzni e művek legbelsőbb világához nem egyszerű. Szerencsés, ha a feldolgozott korabeli divatos, magyar népies dal – Magasan repül a daru – prozódiája anyanyelvi sajátja az előadónak, hogy ritmikáját illetően mindjárt a téma indításakor a darumadár magyarosabban repülhessen… E szentimentális népies műdalokkal kapcsolatban – a zeneszerző "mentségére" szinte – a zenetörténet megjegyzi, hogy Lisztnek akkoriban nem volt lehetősége megismerni a klasszikus, egyszerű, nemesen ötvözött magyar népdalokat, hisz azok akkor gyűjtés híján még nem juthattak el a magasabb társadalmi körökhöz. Kérdés azonban, hogy a romantika csapongó fantáziavilága, zeneszerzői kelléktára hogyan formálta volna a maga képére a mesterkéletlen, tömör, keményebb kötésű dalokat, ami a népzene sajátossága. A géniuszok bizonyára megtalálták volna a módját ennek is. (Meg kellett azonban haladni a romantikát és vele a szentimentalizmust is, hogy majd a XX. század új zenéje és kifejezőeszközei legyenek alkalmasak a nemes veretű magyar népdal felemelésére és megörökítésére a műzenében.)

   Liszt többek között a népies műdalok feldolgozását tartotta fontosnak magyarságának megvallására. Pesti estéin szívesen hallgatta a cigányprímás Farkas Józsi és bandájának játékát. Zseniálisan leste el e műfaj stílusbeli sajátosságait és emelte művészi szintre a rapszódiákban, ezért is előzte meg most várakozás különösen a 3. bemutatását. Ebben érezhető leginkább az a cigány-, vagy népi zenekarokra jellemző stílus és hangulat, amit magyarországi „zenei mestereitől” e téren tanulhatott. A lassú rész próbaköve a külhoni előadóknak. Igaz, képzett zenész keze alatt pengett a cimbalom – Liszt idejében hárfával helyettesítették, akkor még nem akadt kottaértő cimbalmos –, de pótolhatatlan a magyar nemzeti múltból eredő érzésvilág, melyben e hangszer és a szimfonikus zenekar a „banda” zenei modorában stimmelt volna össze: a mélabús klarinétszóló, a szentimentális lelkületre ható akkordfelbontásos cimbalom- és hárfafutamok, a hegedűk és a mélyvonósok ráérző, szenvedélyes dalolása… – ez lehetett a legkevésbé szívhez szólóan magyaros ezen a burgenlandi estén. (A Budapesti Fesztivál Zenekar a hat zenekari rapszódia korongra rögzítésekor - a kadenciajátékhoz - két cigányprímást alkalmaz!)

   A befejező, 6. rapszódiában a „Pesti karnevál” – helyenként a bécsi straussi világra emlékeztető zenekari hangzásával és ritmikájával – könnyed stílusban, felszabadultan szólt, karmester és zenekar otthonosan elemében volt.
   A bécsi klasszicizmus nagyszerű hagyományain nevelkedett muzsikus gárda Martin Haselböck kiváló, helyenként a közönséget is magával ragadó, lelkesült vezényletével - mondhatni - "gesztus értékű", Liszt magyar gyökereinek hangsúlyt adó, doborjáni kis koncerttörténelmet írt azáltal, hogy az "érzelmes századba" (Krúdy) visszanyúlva szimbolikus jelentéstartalmú és magyar vonatkozású zeneművek bemutatásával adózott a zeneköltő emlékének. A hangzás érdekében különleges illesztésekkel megalkotott faborítású hangversenyterem kényes osztrák zenei igényeket is kielégítő akusztikája eredményeképpen maradandó élvezetet nyújthatott a zenekar játékára jellemző érzékenység, precizitás és kiegyenlítettség.


gabor, 2012. november
PARLANDO 2013/1.
www.parlando.hu