World Liszt Day 2011

Bösendorfer a patakparton

2011 őszén, az ünnepi Liszt-év záróakkordjaként az események „csúcsra járnak”. Mi más lehetne most a különféle nívós zenei programok szerint mint „Liszt! Minden tekintetben”, „Aki szupersztárnak született”, aki szülőfalucskája, az osztrák Raiding (a magyar királyság idején Doborján) művésze által popsztárnak festetett; aki romantikus álmodozó, a szalonok virtuóz zongoristájaként a nők bálványa; aki három gyermeke anyjának, a megejtő szépségű Marie d’Agoult grófnénak szakításukig élettársa; ferences confrater, a zene reformátora, kisugárzó hatású (Bartók előfutárának mondják), és nem utolsó sorban, akit gyermekkorában maga Ludwig van Beethoven ölelt keblére, elismerve ezzel rendkívüli adottságait.

   A „Lisztomania” már jó ideje elérte Burgenlandot. Raiding - nem messze a határ túlsó oldalán - Liszt Ferenc ütemére lüktet. A falu néhány utcaneve félreérthetetlenül jelzi a rangos kötődést, stílusbeli kivételként talán csak azért illik ide a Bachgasse, mert patakparti utca…
   Liszt szülőházának tőszomszédságában egyszerű formátumú, kocka alakú, modern épület: a koncert-terem, akusztikailag kiemelkedő. A patak mentén aszfaltozott gyalogút, rajta a muzsika felfestett kulcsaival jelzett irány a kreált nevezetességekhez. Méretes posztereken Liszt élettársai és múzsái; tűzpiros zenedobozból szólhat a „Szerelmi álmok”, s kerek alakú, lapos emelvényen a napsütötte, esőverte, néma fekete zongora. A Liszt Centrum bejáratával szemben a mellszobor – fentről meditatív, hosszú körmondatos romantikus zongoramuzsika -, a zeneköltő látóhatár fölé irányuló tekintettel lélekben messze jár.

(1811-)2011. október 22.

Székelyföldi találkozások - Szüreti bálra hangoló

Décsfalvi és szentléleki csőszleányok és csőszlegények
2011. szeptember 17.

 

 

                   péter & gabor

Magyar-finn focimeccs Budapesten

A vegyes házasság egyik próbaköve a Magyarország-Finnország válogatott labdarúgó-mérkőzés. Ezen a ponton ugyanis normál körülmények között csődöt kell, hogy mondjon az évtizedek óta fennálló összetartás. Viszont október 11-én este a két ország futballistái gondoskodtak róla, hogy semmiképp ne adódjék konfliktus. A pattogó kerek labda kiszámíthatatlansága és a lábszárak ügyetlensége közötti örök diszharmóniát egyedül eddig csak a brazilok tudták megközelítőleg művészi szinten feloldani – igazi fénykorukban, Pelé idejében.

   A finnek mentalitásukból adódóan - egyfajta jó értelemben vett virtigli zsiványság és rafinéria híján - valószínűleg soha nem fognak olyan szinten gurítani füvön, mint ahogyan a hokit művelik a jégen, nekünk pedig futballban továbbra is marad, mint a magyar jégkorongsportban, a „B” csoportos színvonal. Még a mérkőzés előtt, taglalva a lehetséges végkifejleteket, nyugtáztam magamban, hogy legyen bár győzelem vagy vereség, a frusztrációt mindenképpen feloldjuk. Azonban hogy a futball-világranglista huszonhetedik (H) és hetvenkettedik (FI) helyezettjének összecsapásából házastársi kapcsolat szempontjából a legideálisabb gól nélküli döntetlenre futja csak, nem jött elő legmerészebb álmaimban sem.

2011. október 12.

Megfagyott mosolyok

       Suomi - Ruotsi

      
                 azaz

Finnország - Svédország

                 1 : 2

A fülledt, dohányfüstös Pub közönsége emelkedett hangulatban követte az eseményeket: egy emberként hördültek a finn helyzetekre, és az egyetlen, de már kései finn találatot 30-40 ember eget verő hangorkánnal "éltette". 
   Nem juthatunk ki a jövő évi labdarúgó Eb-re. Ennek persze nem a lankadatlanul küzdő finn csapat az oka; a fiúk pontjaikat már korábban elhullajtották. A finnországi életem folyamán sokszor megtapasztalt vég nélküli őszi esőt, viharos széllel -  a mérkőzés alatt szinte végig zuhogott - egy pesti kocsmában, a képernyőn (Digi TV) át is újból a bőrömön éreztem -  mint ahogyan az eredményt is.

2011. október 9.

LISZT FERENC *1811-†1886 - 2011

Watzatka Ágnes
Budapesti séták Liszt Ferenccel

A Helikon Kiadó és a
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem

közös gondozásában (2011)

„Hírhedett zenésze a világnak”
Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez

„Mit csinált Liszt Pesten és Budán?” - így a kérdés a kiadvány előszavában, és a rövid, tömör válasz is ugyanott: „Mindenekelőtt zongorázott, vezényelt, zongorakurzust tartott, komponált, hangversenyekre és estélyekre járt.”   „Mindössze” ennyi és még sok minden más is a némi túlzással enciklopédikusnak is nevezhető, szép kiállítású, jól kézbe illeszkedő könyvecskében: városrészek stilizált térképeivel több mint száz, sétára invitáló, Liszttel kapcsolatos emlék a város különböző pontjain, leginkább a pesti oldalon, s képzeletünkben a levéltárak és múzeumok gyűjteményeiből közreadott fotók és archív felvételek nevezetességeit élet járja át. A barokktól a klasszicizmuson, a romantikán,  a historizáló neoreneszánszon, a szecesszión át az eklektikáig a különféle stílusokat megjelenítő épületekhez köthetően felidéződnek a századot  meghatározó nagy magyar egyéniségek: zenészek, írók, költők, egyházi méltóságok, főúri mecénások, politikusok, és az apró részletekből összeáll egy XIX. századi "montázs". A tájékozódást kitűnően segítő rendszeres áttekintés, a név- és tárgymutató, valamint a közölt Liszt-művek jegyzéke jelzi, hogy a körültekintő és szakértő gyűjtőmunka eredményeként bővében vagyunk kortörténeti, építészeti, zene- és művészettörténeti adatoknak, de ezeket a szerző arányosan kezeli, és „hangok nagy tanárja”, a „mindig hű rokon” mindvégig legfőbb útitársunk marad, aki az idő múlásával már nem is csak vendége, hanem honosodó polgára a korabeli magyar fővárosnak.
   Közel két évszázad folyamán a város nagyot változott. A modern kor kívánalmainak megfelelően megadott GPS-kódok által is behatárolható helyeken nem mindig egyszerű a Liszttel kapcsolatos nyomokra lelni, olykor képzelőerő is szükségeltetik; bizonyos épületeknek már csak hűlt helye, vagy egészen más építmény található. Mert például amikor az 1848/49-es forradalom és nemzeti szabadságharc hős honvédei a pesti Duna-sori teraszról átpukkantanak a vár irányába, válaszul osztrák tábornok a túloldalról az egész  Duna-sort szétlöveti.

   A sétára serkentő útikalauz egyben érdekes utazás is a nemzeti romantika világában, de kiegészítő olvasmányul Vörösmarty Mihályt kell ahhoz elővenni és átélni, hogy a mai kor embere számára megközelíthetővé, érthetővé váljék az a romantikus hevület, mely a hazáért tenni vágyó, és egymásért is lelkesedni tudó reformkori embert olyannyira jellemezte. S akkor, a tisztelet és nagyrabecsülés jeléül Franz Schober szövegére kantáta születik: „Köszöntünk közöttünk, hű Liszt Ferenc! Büszke rád hazánk!” - s a hangászok (Pest-Budai Hangászegylet) e mű bemutatásával ünneplik a körükben megjelent és meghatódott zenei géniuszt.
   „Van-e hangod e beteg hazának / A velőket rázó húrokon? / Van-e hangod, szív háborgatója, / Van-e hangod, bánat altatója?”  - fogalmazódik meg a költői kérdés; és számunkra a "válasz": a teljes liszti életmű immár századfordulókon átívelő hangzó üzenete. 1936-ban - a Liszt Ferenc Emlékévben - a Körönd lakóját, Kodály Zoltánt is ihleti a romantikus zeneköltő alakja és az őt idéző Vörösmarty-óda, s születik meg a szombathelyi Országos Dalosverseny ünnepi kórusműve, az átütőerejű befejező résszel:
„Állj közénk és mondjuk: hála égnek! / Még van lelke Árpád nemzetének.”

gabor, 2011. augusztus
PARLANDO 2011/6.
www.parlando.hu

Megfeneklett viking bárka

København (DK), 2011.07.17.

RÉGI ZENEI NAPOK

"Régi Zenei Napok" - Ebben a leírási formában önkéntelenül adódik a kérdés: a zenei napok - a nagyszerű soproni kurzust éppen mostanában tartják - régiek-e vagy maga a zene, melynek előadásmódját ott tanítják. A "régizene" érzékelhetően összeforrott, egyetlen fogalom: speciálisan korhű hangszereken interpretált több száz éves muzsika.

"Régizenei Napok" - ebben a formában nem értelemzavaró.

2011. június

A világ legárvább, legelfelejtettebb népcsoportja

   A moldvai magyarság Romániában élő kisebbség a Szeret, a Beszterce, a Moldva és a Tatros folyók térségében, túl a Kárpátok koszorúján. Az ószövetségi büntető Istent félő, mélyen vallásos, papjainak engedelmes csángómagyarok századokon át csiszolták és őrizték archaikus imádságaikat, szakrális énekeiket, csodálatosan szép népdalaikat, balladáikat, siratóikat. Régies magyar nyelvüket az idősebbek még beszélik.

   Mára e kisebbség jó része se igazán magyarnak, se románnak nem, hanem katolikusnak vallja magát. Magyar identitása gyengítésében és asszimilálódásában a román nemzetiségi politika mellett jelentős szerepet játszottak az egykor Moldvába érkező misszionáriusok is. Tiltották, és a templom falain belül manapság is tiltják a magyar szót. („Azt mondják, ha magyarul imádkozunk, az ördög nyelvén imádkozunk.”) Hiába a kérés, a moldvai magyar anyanyelvű katolikus hívek nem kapnak magyar lelkipásztorokat.

   A kommunista diktatúrát is túlélt, megtartó falusi csángó közösségek átalakulása a rendszerváltozással kezdődött el igazán. Mert bár pozitív fejlemény a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége szervezésében a gáncsoskodások ellenére is kiépülőben lévő magyar nyelvi oktatási hálózat (iskolán kívüli magyarórák gyerekeknek), ugyanakkor megnyíltak a határok, nőttek az igények, s a munkanélküliség következtében is számosan indultak világgá szerencsét próbálni. A születőben lévő, pallérozott magyar nyelvű, fiatal csángó értelmiség is helyét keresi a változó világban.

                                                                                

                                                                          *

                                    Részletek a könyvből:

Hargita Kiadóhivatal
Csíkszereda, 2008

„Két csángó diáknak ki kellett utazni, képviselni a csángókat. Nem tudtam, ki volt Antall József. Azt sem tudtam, mit tett ő, és azt sem, hogy miért kell nekünk képviselni a csángókat. Idő sem volt arra, hogy valaki elmondja. Én mehettem Lucia barátnőmmel. Gyorsan be kellett pakolni a csángó ruhát. – Mást nem kell vinni – mondták. Igyekeztem. Boldog voltam, hogy külföldre fogok utazni. Magyarországra. Ez volt az első utam ebbe az országba. Délután indultunk vonattal, hajnalban érkeztünk meg. A Magyarok Világszövetségének a székházába vittek minket. Nagyon álmosak és fáradtak voltunk. Kaptunk reggelire valót, majd utána futás, öltözni kellett, indult a menet a Parlamenthez. Lementünk egy öltözőszobának nevezett helyiségbe, ahol nagyon sokan voltak. Legalább még tizenöt lány öltözött csángó ruhába. De ők nem voltak csángók, azt mondták, hogy csak képviselik a csángókat, ők magyarországiak. Azért kell csángó ruhába öltözniük, mert az államnak nincs annyi pénze, hogy ennyi csángót kivigyen a temetésre. De így volt ez a székelyekkel is. Tőlük is csak egy fiú meg egy lány jött, de a menetben legalább húsz székely ruhás volt. Ruháikat a Néprajzi Múzeumból kapták. Ott megtanították őket, hogyan kell felvenni. Ránk szóltak, rám és Luciára, hogy miért nem úgy kötjük fel a bernéct, ahogy nekik tanították. És hogy mi nem tudjuk jól. Rosszul esett, hiszen engem anyám tanított erre. És ő egész életében katrincában járt! Ha valaki, hát ő biztos tudta, hogyan kell a bernécet felkötni. De nem szóltunk semmit. Nem is mertünk. Fönt a Parlament előtt kellett állnunk, a ravatalozó mellett. Nagyon hideg volt, s rajtunk csak egy szál csángó ing. Sok-sok órán át ott álltunk. Nem tudtam, ki volt az az ember, aki meghalt. Nem tudtam, mit tett, de imádkoztam érte, mert meghatott a sok ember tisztelete. Azoké, akik feljöttek a lépcsőkön, akik meghajoltak a koporsó előtt. Majd hallottam a beszédekben, hogy mi mindent tett, mit ért el. Értelmét láttam annak, hogy ott állunk, és már nem panaszkodtam. Porszemnek éreztem magam, de tűrtem.

…Otthon azt sem tudtam, hogy csángó vagyok. Nem tudtam, hogy ez egy népcsoport, egy kihalóban lévő kicsi sziget. Nem tudtam, hogy az én vagyok. Azt meg végképp nem tudtam, hogy még himnuszunk is van. Pedig van. Minden egyes szava emberek milliónyi könnyét fogadja magába. Minden egyes sorához száz másik sor tapad. Ami panasz. És ima. És kérés. Ki tette ezt velünk? Kinek van joga egy nép büszkeségét megtörni?

Lajos atya.
…Egyszer Lujzi-Kalagorba jött és misét tartott a házunkban. Tele volt a ház emberekkel. A nagypapám is élt még. Ő is ott volt. Láthattam akkor azt, amit addig sohasem. Az emberek szemében és arcán egyszerre volt jelen a büszkeség, a félelem, a szenvedés és az öröm. Sírt mindenki. Sírtam én is.

   Történt, hogy egyszer a templomban is tartott egy magyar misét. Kiharcoltuk a papjainknál. De ott már nem voltak sokan. Mert az nyilvános volt. És az emberek attól már féltek. Nem merték vállalni magyarságukat. Magukat. Akik ott voltak, boldogok voltak.

   Csíkszereda volt életem leggyönyörűbb korszaka. Megtanultam magyarul. Megismertem a világ legjobb embereit. Megismertem az Istent másik oldaláról. …Amikor ott éltem, egyedül éreztem magam. De aznap, amikor elmentem a városból, rájöttem, hogy ott van az életem egy része.
És otthagyom.
Távolra megyek.
Messze idegenbe.
Magyarországra.” 

     *

gabor 2011. június

Helsinki, Late Winter of March - Márciusi télutó

ANTIKVÁR

Rácz István
A Semmi partján

Az Otava Kiadó támogatásával:
Magvető Könyvkiadó
Budapest, 1991



A háború mint tisztítótűz

Mindig valami véletlen esemény vagy körülmény lendítette őt tovább, s lett kalandos sorsú, XX. századi Odüsszeusz; végül úgy érezte, a semmi partjára jutott. Kísért a schopenhaueri életfilozófia – „elég büntetés maga az élet” –, bár az Ismeretlen Sakkjátékos sem zárható ki, és feltűnik az ellentmondást nem tűrő Nagy Kéz transzcendenciája is. A keserű, de humorral is átszőtt, közvetlen hangú emlékiratot 1963-ban, ötvenöt éves korában, svájci tartózkodása idején kezdte papírra vetni, de leginkább csak a fiókjának írta, mert a megjelentetésére idehaza esély sem lehetett azokban az évtizedekben. „… s ha most lámpát gyújtok, írni kezdek, nem a boldog jóérzés megáradása bennem, hanem menekülés a jövő fenyegetései elől."

   A volt Eötvös-kollégista, görög-latin szakos tanárt, Rácz Istvánt is megérintette a két háború közötti baloldali idealizmus szele. Az 1920-as, ’30-as években az értelmiségiek közül többen őszintén hitték, hogy a társadalmi ellentmondásokra és bajokra nálunk is valamiféle bolseviki mintára történő változás jelenthet majd gyógyírt. A mára tévhitnek bizonyult eszmerendszerből, illetve annak vállalásából származtak az ifjú tanárember akkori nehézségei, üldöztetései. Kassák és köre illegális kommunista sejtjéhez kötődött, majd menetrendszerűen lebukott. A „leleményes ithakait” a börtön után, cseszkoszlovenszkói emigrációjában műveltsége átsegítette a nehézségeken, de míg Pestről a politikai rendőrség elől, Prágából a fenyegető német terjeszkedés miatt kellett nyugodtabb tájak felé továbbállnia, hogy 1938-ban egy kezdetleges fényképezőgéppel finn földre, azaz Suomiba érkezzen, ahol újságíróként, majd jóval később – miután Magyarországot másodszor is, 1956 decemberében kivándorló-útlevéllel végleg elhagyta -  műtörténész-fotográfusként váljék ismertté.

   Suomiban aztán 1939 telén – a maga nyers valóságában – szembejött vele a történelem. A találkozás katartikus. Odahaza a munkásmozgalmat szolgálta, s „a Munka-körben a Szovjetunió volt az eszménykép”, itt, északon pedig szembesülnie kellett eszményképe megtestesítőjével: „De mégis! Próbáljátok megérteni: az a november 30-adika fordulópont volt az életemben… Az utolsó pillanatig nem akartam elhinni, hogy a hatalmas Szovjetunió megtámadhatja a kis finn népet. Azt meg, hogy a Vörös Hadsereg ilyen brutálisan kezdje el a háborút: békés városok bombázásával, menekülő asszonyok gépfegyverezésével… a valóság előtt nem hunyhattam be a szemem.” A hátországban újságíró, majd önkéntes katona a finn hadseregben. Frontszolgálata után finn feleségével 1943-ban hazatért. Az utolsók között kapott behívót a nyugat felé egyre hátráló, rosszul felszerelt magyar hadseregbe, s miközben felesége kétségek között, magára hagyatva hányódott az ostromlott Budapesten, ő fegyvertelen egységének élére állva kalandregénybe illő történéseket élt át az osztrák Alpokban...
   Emlékirata húsz esztendővel ezelőtt, még életében, a rendszerváltoztatás eufórikus kezdetein látott napvilágot. Az esztétikai szép befogadására mindig nyitott ember beszédszerűen áradó vallomása ez gyermekkoráról, elköteleződéséről, történelemről, politikáról, csipetnyi művészettörténetről, Suomiról, a nagy ráébredésről, s a ’45 utáni úgynevezett "népi demokrácia" józanító valóságáról. Kiemelkedő műtárgy-fotósi munkássága és részben a fordítói tevékenysége is végleges hazájában, az 1956 utáni finnországi időszakra esik. Ez a másik történet – mely már nem a kalandozások ideje, hanem múzeumok, templomok csöndes világa – egészében megíratlan maradt. Beszédes viszont maga az életmű.

gabor, 2011. február

Föllelhető:

antikvarium.hu

regikonyvek.hu