"Kardos Klárát személyesen ismertem, mint a Klagenfurtban a jezsuiták által szerkesztett Szolgálat című folyóirat lelkes munkatársát." - kezdődik az előszó, P. Nemeshegyi Péter S. J. bevezetője, aki szerkesztette és lektorálta is a szerző kéziratát, több, mint ötven évvel az események után.
"Amikor (...) az utcán sétálva megmutatta nekem Klagenfurt nevezetességeit, észrevettem karján az auschwitzi táborban belétetovált rabszámot. Meg volt bélyegezve egy életre, de nem volt benne semmi keserűség vagy bosszúvágy, hanem csak tenni akarás, bizalom és optimizmus." (N. P.)
Zsidó származású szülőktől született 1920-ban. Édesanyja még Klára születése előtt katolikus hitre tért. A lányt "tizennégy éves korában érték életének meghatározó vallási élményei. (...) Érettségi után beiratkozott a szegedi egyetemre, és lelkes tagja lett egy, a hitüket mély meggyőződéssel élő ifjúsági csoportnak. Sík Sándor gondolatai az engesztelésről és a szenvedés krisztusi értelméről mélységesen befolyásolták lelkiségüket." (N. P.)
Klárát mindig hite segítette át életének nehézségein. S bár édesanyja után ő is megkeresztelt lett, nem kerülhette el az üldöztetést és a másfél éven át tartó láger-életet Auschwitzban, ahová nevelőapja, édesanyja és húga is odavesztek. Ő ott, a mélységekben egészen kivételes módon fogadta a megpróbáltatásokat: Többször kértek magánbeszélgetésekben és előadás formájában is: beszéljek auschwitzi élményeimről. Szívesen megtettem; de egyre inkább látnom kellett, amire számíthattam is: nem értik, ami történt. A puszta tényekről, történésekről ugyan még beszélhettem valahogy, jól-rosszul el is képzelték maguknak, de ami számomra - s hiszem Isten előtt is - a lényeg volt, az megközelíthetetlen marad mindenkinek, aki maga nem próbálta a hihetetlen édes paradoxont: a szenvedés boldogságát.
Gyakran fordultak hozzám is azzal a kérdéssel: Igaz volt-e minden, ahogy a
könyvekben írják? – Meg kell vallanom, azóta sem olvastam el egyetlen ilyen
„halálgyár-könyvet” sem. Talán féltem felidézni a rossz emlékeket? Korántsem.
Csak egyszerűen nem tartottam érdemesnek. Egy ilyen könyvet egyedül a
természetfölötti szempont tehet többé, mint dokumentummá és vádirattá; de
sajnos tudtam, hogy ezt nem találom meg bennük. Dokumentumra nem szorultam rá,
vádolni pedig nem akartam. „Gyűlölni nem, szeretni - csak szeretni! - születtem
én! - mondhatja minden keresztény
Antigonéval.
A
„halálgyár-könyvekben” valami iszonyú sötét tónus és színezettség, valami
kihegyezett, színpadias drámaiság található, ami nekem sehogy sem tetszik.
Nagyszerűen mutat rá a hibára P. Lenz: „Szóban és képben az egész világ előtt leleplezik most a
borzalmak lágereit. Az avatatlanokban azonban eközben nagyon könnyen
lélektanilag helytelen benyomást kelthetnek: a borzasztó képek és vallomások
igazak, de mégsem ez volt a mindennapi láger-élet. És amikor hosszabb ideig
tartottak, már nem érződtek olyan borzalmasnak.” (Christus in Dachau. 94. l.)
A magam módján - írja Klára - ezt így fogalmaztam meg: Az nem érdekes
nekem, hogy itt halálom után a bőrömből lámpaernyőt készítenek a csontjaimból
meg szappant főznek; de amikor náthás voltam és nem volt zsebkendőm, az
kellemetlen volt. Egyszóval: más a dolgot átélni és más megint kívülről nézni.
S ez a „rendkívüli egyéniség”, ahogyan Nemeshegyi Péter
jellemzi, így folytatja tovább az első részben: …mire történetem
végére érek, talán sikerül igazolnom a nagyszerű tételt, amit ujjongva olvastam
az imént idézett könyvben: „A világ egyetlen iskolája nem adott volna nekem
lelkileg olyan roppant értékeket, mint a lágernek ez a szenvedés-iskolája. A
föld minden aranya és gazdagsága föl nem ér számomra az öt láger-esztendővel!”
(i.m. 69. l.) Ezt mondja valaki, aki öt évig szenvedte ezt a földi poklot.
Legnagyobb jutalmam lenne ezért a könyvért, ha sikerülne vele hozzájárulnom egy
kicsit annak megsejtéséhez, hogy a szavak igazak!
Kardos Klára ismét az auschwitzi láger kapujában áll, hogy másodszor is átélje a megpróbáltatásokat, azaz mások unszolására
hozzákezdjen a napló megírásához. Előrebocsátja, hogy aki olvasni fogja, tisztában
legyen vele: szélességében, arányokban, érdekességben nincs sok várnivalója.
Egy valami azonban kicseng a halló füleknek, a Gondviselés óriási
vezérmotívuma: „Krisztus szeretetének szélessége, magassága és mélysége.”
(vö. Ef 3,18) Ennek hálás elismerése legyen ez a könyv!
1972-ben kinn maradt Ausztriában, abban a meggyőződésben, hogy a jezsuiták által szerkesztett és Magyarországra is beküldött Szolgálat című folyóirat munkatársaként többet tehet a magyarok lelki támogatásáért.
Bámulatos munkabírása volt, álnév alatt írt cikkeket, szerkesztett és fordított könyveket. A Szolgálat könyvmellékleteiből tízet ő maga írt vagy szerkesztett, huszonötöt pedig ő fordított. Csodálatos nyelvtehetsége és jó magyar stílusa volt. Osztrák viszonylatban szerény fizetését "óriásinak" tartotta. Abból könyveket adott ki és jótékonykodott.
Valóban, egész élete szolgálat volt, Krisztus szolgálata és az emberek szolgálata, a szó leghitelesebb értelmében." (P. Nemeshegyi Péter)
2021. április 16.
Klára nénit finnországi éveim idején ismertem meg - később Budapesten személyeen is találkoztunk - a Szolgálat című folyóiraton keresztül, amikor a készülőben lévő Testvéreink a szentek c. kötetekhez (I.,II) fordítási munkával kapcsolatosan keresett meg levélben.
