Bulányi György, piarista szerzetes 100, a Bokor közösség alapítója

                       
              





"A terápia fölzabálná a karizmát"

EMLÉKNAP  Bulányi György (1919-2010) piarista
szerzetes, a Bokor közösség alapítója
születésének 100. évfordulója alkalmából.
2019. január 05.











Egykori hűséges tanítványai és érdeklődő emlékezők megtöltötték a Március 15. téri budapesti Piarista kápolna ülőhelyeit. A délelőtti program során négy előadó idézte az idestova 10 esztendeje elhunyt, egykor evangéliumi kincset talált lelkipásztor, "Gyurka bácsi" alakját, papi tevékenységének, tanításainak esszenciáját, s hogy mit gondolt a nőkről, milyen szerepet szánt nekik a társadalomban. Hát első- és utolsósorban is anyait.

Megtudtuk, kisgyermekként erősen tekintélyelvű családban nőtt fel, ahol az apai nézet és vélemény megkérdőjelezhetetlen, s a szigor a kemény testi fenyítés eszközeit is beveti. Ez nála nem okozott károkat, mindegyik fiútestvéréről azonban már nem mondható el ugyanez. Az évforduló alkalmából a Bokor Közösségfejlesztő Kulturális Egyesület (BOKKE) gondozásában megjelentetett "Bulányi György önéletírása" szerint "Apám megtérése előttről nincs semmiféle vallási természetű emlékem. Arról sem, hogy templomba vittek volna. Valószínűleg nem is vittek. (...) Arra sem emlékszem, hogy imádkozni tanítottak volna, bár van egy nagyon régi szövegemlékem: Vigyázz az én szüleimre, meg a testvéreimre. Mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. (...) Apám megtérése után valami intenzív vallási élet kezdődött a családban, de mély diszkrécióval, és minden túlfűtöttség nélkül." 3-4 éves korából hordozott olyan emléket, hogy volt egy bokáig érő hálóinge, amit a derekánál összefogva s végignézve magán azt suttogta egyedül a hálószobában: "Én most tisztelendő bácsi vagyok."
 
És lett, mégpedig vészterhes időkben. Vállaira vette az üldöztetés és a kirekesztés keresztjét, amit jóformán egészen a haláláig hordozott. De hát tudta: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." A kommunista rendszerben főbenjáró bűnnek számított fiatalokkal foglalkozni, hát még az, amikor az evangélium terjesztésére megalapította Bokor közösségeit. Teológiájának - Keressétek az Isten Országát (KIO) - megírásával pedig engesztelhetetlen ellenfelévé tette a magyarországi katolikus egyház vezetését, elsősorban annak fejét, Lékai László bíborost, aki eretnekséggel vádolta. Eltiltották a nyilvános papi tevékenységtől, tanai visszavonására presszionálták. Állami nyomásra ebbe az irgalmatlan harcba a Vatikánt is belevonták. Mindhiába, ő kitartott. A vihar korbácsolta hullámhegyek csak a rendszerváltozás után simultak el, de szelídebben tarajosnak mindvégig megmaradtak.
 
"Gyurka bácsi" kisközösségi összejöveteleiről, lelkigyakorlatairól szólva, azok nem valamiféle pszichésen jóleső érzéseket, wellness-módra ellazulást ígérő és kiváltó terápiás alkalmak voltak - ez a karizma halálát jelentette volna -, mert az evangélium értelmezése sok esetben kemény vitákkal járó analitikus munka volt, és általában nem happy enddel értek véget.
 
Bár nem került szóba, az erőszakmentesség teológiáját (Szabad-e ölni, illetve az erre való fegyveres kiképzésben részt venni?) életvitelükkel is megvalló, tehát a kötelező katonai szolgálatot megtagadó Bokortagok akkoriban Baracskán töltötték börtönbüntetésüket. Bokorkörökben szállóigévé vált: "A te apukád hol van?" "Nézi a Velencei-hegységet..."
 
A pásztort nem volt könnyű követni. Elhangzott, voltak, akik nem vállalták vele végig a megkezdett utat. De a kitartóakat az évtizedek múltán is érezhető összetartozás szelleme hatotta át a Piarista kápolnában, adózva a szeretettel, elnéző humorral, emberi esendőségeivel együtt megrajzolt lelki vezetőjük, "Gyurka bácsi" emlékének.
 
 




 
Nincsenek megjegyzések:
Címkék:
Feliratkozás: Megjegyzések (Atom)