 |
Hargita Kiadóhivatal
Csíkszereda, 2008 |
„Két csángó diáknak ki kellett utazni, képviselni a csángókat. Nem tudtam, ki volt Antall József. Azt sem tudtam, mit tett ő, és azt sem, hogy miért kell nekünk képviselni a csángókat. Idő sem volt arra, hogy valaki elmondja. Én mehettem Lucia barátnőmmel. Gyorsan be kellett pakolni a csángó ruhát. – Mást nem kell vinni – mondták. Igyekeztem. Boldog voltam, hogy külföldre fogok utazni. Magyarországra. Ez volt az első utam ebbe az országba. Délután indultunk vonattal, hajnalban érkeztünk meg. A Magyarok Világszövetségének a székházába vittek minket. Nagyon álmosak és fáradtak voltunk. Kaptunk reggelire valót, majd utána futás, öltözni kellett, indult a menet a Parlamenthez. Lementünk egy öltözőszobának nevezett helyiségbe, ahol nagyon sokan voltak. Legalább még tizenöt lány öltözött csángó ruhába. De ők nem voltak csángók, azt mondták, hogy csak képviselik a csángókat, ők magyarországiak. Azért kell csángó ruhába öltözniük, mert az államnak nincs annyi pénze, hogy ennyi csángót kivigyen a temetésre. De így volt ez a székelyekkel is. Tőlük is csak egy fiú meg egy lány jött, de a menetben legalább húsz székely ruhás volt. Ruháikat a Néprajzi Múzeumból kapták. Ott megtanították őket, hogyan kell felvenni. Ránk szóltak, rám és Luciára, hogy miért nem úgy kötjük fel a bernéct, ahogy nekik tanították. És hogy mi nem tudjuk jól. Rosszul esett, hiszen engem anyám tanított erre. És ő egész életében katrincában járt! Ha valaki, hát ő biztos tudta, hogyan kell a bernécet felkötni. De nem szóltunk semmit. Nem is mertünk. Fönt a Parlament előtt kellett állnunk, a ravatalozó mellett. Nagyon hideg volt, s rajtunk csak egy szál csángó ing. Sok-sok órán át ott álltunk. Nem tudtam, ki volt az az ember, aki meghalt. Nem tudtam, mit tett, de imádkoztam érte, mert meghatott a sok ember tisztelete. Azoké, akik feljöttek a lépcsőkön, akik meghajoltak a koporsó előtt. Majd hallottam a beszédekben, hogy mi mindent tett, mit ért el. Értelmét láttam annak, hogy ott állunk, és már nem panaszkodtam. Porszemnek éreztem magam, de tűrtem.
…Otthon azt sem tudtam, hogy csángó vagyok. Nem tudtam, hogy ez egy népcsoport, egy kihalóban lévő kicsi sziget. Nem tudtam, hogy az én vagyok. Azt meg végképp nem tudtam, hogy még himnuszunk is van. Pedig van. Minden egyes szava emberek milliónyi könnyét fogadja magába. Minden egyes sorához száz másik sor tapad. Ami panasz. És ima. És kérés. Ki tette ezt velünk? Kinek van joga egy nép büszkeségét megtörni?
Lajos atya.
…Egyszer Lujzi-Kalagorba jött és misét tartott a házunkban. Tele volt a ház emberekkel. A nagypapám is élt még. Ő is ott volt. Láthattam akkor azt, amit addig sohasem. Az emberek szemében és arcán egyszerre volt jelen a büszkeség, a félelem, a szenvedés és az öröm. Sírt mindenki. Sírtam én is.
Történt, hogy egyszer a templomban is tartott egy magyar misét. Kiharcoltuk a papjainknál. De ott már nem voltak sokan. Mert az nyilvános volt. És az emberek attól már féltek. Nem merték vállalni magyarságukat. Magukat. Akik ott voltak, boldogok voltak.
Csíkszereda volt életem leggyönyörűbb korszaka. Megtanultam magyarul. Megismertem a világ legjobb embereit. Megismertem az Istent másik oldaláról. …Amikor ott éltem, egyedül éreztem magam. De aznap, amikor elmentem a városból, rájöttem, hogy ott van az életem egy része.
És otthagyom.
Távolra megyek.
Messze idegenbe.
Magyarországra.”
*
gabor 2011. június
