Helsinki, Late Winter of March - Márciusi télutó

ANTIKVÁR

Rácz István
A Semmi partján

Az Otava Kiadó támogatásával:
Magvető Könyvkiadó
Budapest, 1991



A háború mint tisztítótűz

Mindig valami véletlen esemény vagy körülmény lendítette őt tovább, s lett kalandos sorsú, XX. századi Odüsszeusz; végül úgy érezte, a semmi partjára jutott. Kísért a schopenhaueri életfilozófia – „elég büntetés maga az élet” –, bár az Ismeretlen Sakkjátékos sem zárható ki, és feltűnik az ellentmondást nem tűrő Nagy Kéz transzcendenciája is. A keserű, de humorral is átszőtt, közvetlen hangú emlékiratot 1963-ban, ötvenöt éves korában, svájci tartózkodása idején kezdte papírra vetni, de leginkább csak a fiókjának írta, mert a megjelentetésére idehaza esély sem lehetett azokban az évtizedekben. „… s ha most lámpát gyújtok, írni kezdek, nem a boldog jóérzés megáradása bennem, hanem menekülés a jövő fenyegetései elől."

   A volt Eötvös-kollégista, görög-latin szakos tanárt, Rácz Istvánt is megérintette a két háború közötti baloldali idealizmus szele. Az 1920-as, ’30-as években az értelmiségiek közül többen őszintén hitték, hogy a társadalmi ellentmondásokra és bajokra nálunk is valamiféle bolseviki mintára történő változás jelenthet majd gyógyírt. A mára tévhitnek bizonyult eszmerendszerből, illetve annak vállalásából származtak az ifjú tanárember akkori nehézségei, üldöztetései. Kassák és köre illegális kommunista sejtjéhez kötődött, majd menetrendszerűen lebukott. A „leleményes ithakait” a börtön után, cseszkoszlovenszkói emigrációjában műveltsége átsegítette a nehézségeken, de míg Pestről a politikai rendőrség elől, Prágából a fenyegető német terjeszkedés miatt kellett nyugodtabb tájak felé továbbállnia, hogy 1938-ban egy kezdetleges fényképezőgéppel finn földre, azaz Suomiba érkezzen, ahol újságíróként, majd jóval később – miután Magyarországot másodszor is, 1956 decemberében kivándorló-útlevéllel végleg elhagyta -  műtörténész-fotográfusként váljék ismertté.

   Suomiban aztán 1939 telén – a maga nyers valóságában – szembejött vele a történelem. A találkozás katartikus. Odahaza a munkásmozgalmat szolgálta, s „a Munka-körben a Szovjetunió volt az eszménykép”, itt, északon pedig szembesülnie kellett eszményképe megtestesítőjével: „De mégis! Próbáljátok megérteni: az a november 30-adika fordulópont volt az életemben… Az utolsó pillanatig nem akartam elhinni, hogy a hatalmas Szovjetunió megtámadhatja a kis finn népet. Azt meg, hogy a Vörös Hadsereg ilyen brutálisan kezdje el a háborút: békés városok bombázásával, menekülő asszonyok gépfegyverezésével… a valóság előtt nem hunyhattam be a szemem.” A hátországban újságíró, majd önkéntes katona a finn hadseregben. Frontszolgálata után finn feleségével 1943-ban hazatért. Az utolsók között kapott behívót a nyugat felé egyre hátráló, rosszul felszerelt magyar hadseregbe, s miközben felesége kétségek között, magára hagyatva hányódott az ostromlott Budapesten, ő fegyvertelen egységének élére állva kalandregénybe illő történéseket élt át az osztrák Alpokban...
   Emlékirata húsz esztendővel ezelőtt, még életében, a rendszerváltoztatás eufórikus kezdetein látott napvilágot. Az esztétikai szép befogadására mindig nyitott ember beszédszerűen áradó vallomása ez gyermekkoráról, elköteleződéséről, történelemről, politikáról, csipetnyi művészettörténetről, Suomiról, a nagy ráébredésről, s a ’45 utáni úgynevezett "népi demokrácia" józanító valóságáról. Kiemelkedő műtárgy-fotósi munkássága és részben a fordítói tevékenysége is végleges hazájában, az 1956 utáni finnországi időszakra esik. Ez a másik történet – mely már nem a kalandozások ideje, hanem múzeumok, templomok csöndes világa – egészében megíratlan maradt. Beszédes viszont maga az életmű.

gabor, 2011. február

Föllelhető:

antikvarium.hu

regikonyvek.hu