Évtizedek alatt az emberben kialakul valamilyen Erdély-kép, ha soha nem is járt azon a vidéken. Az én esetemben ez a kép egyrészt diákkori irodalmi olvasmányok és történelmi tanulmányok egyre halványodó emléke, vagy a szüleim által mesélt, megrázó élményük: a ’60-as években egy erdélyi buszkiránduláson megállván pihenőre egy ottani kis településen, valahol Kolozsvár közelében, körbefogták őket érkezésük hírére összefutott emberek, s csak panaszkodtak és sírtak.
Változtak az idők, megnyíltak a határok.
Jött a gondolat, meg kellene nézni, hogyan élnek erdélyi magyar testvéreink, mígnem a modernizációval eltűnik majd mindaz, ami különleges eredetiségét adja annak a világnak, bár Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) a székelyudvarhelyi Református Kollégium tanára, néprajzkutató egy előadásában már az 1930-as (!) évek elején jelzi, hogy ez a folyamat jóval korábban elkezdődött:
„…úgy érzem, kegyetlenség – mégis meg kell tegyem a szomorú igazság okából – el kell mondjam azt is, hogy amiket most mi a népművészetünkről jót és szépet hallottunk, az arra a népművészetre értendő, amely csak volt, amelynek ma már legfennebb a roncsait ha láthatjuk. Pusztul biz az feltartóztathatatlanul. A korszellem, amely uniformizálja a világot – az embert lelkestül – a technika a maga csodálatos eszközeivel, a vasút, a repülőgép, a rádió, a megszámlálhatatlan sok gép, mind-mind a pusztulását munkálja...”
Az ottani vidéki életformát tekintve ami számunkra, odalátogatóknak izgalmasan régi és romantikus – az idősebbekben talán még nosztalgiát is ébreszt –, az nekik az életük, tele küzdelmekkel, melyeket a mindennapjaik könnyebbé tétele érdekében valószínűleg szeretnének meghaladni. Haáz Ferenc Rezső így folytatja:
„Feltartóztatni vagy éppen visszafordítani az idő kerekét halandónak nem áll módjában, de oktalanság is volna ilyent akarni. Ki és mivel tudná – hogy kézenfekvő példát hozzak – elérni azt, hogy a mi népünk művészetének egyik remekét, a szép, színes cserepest megint visszaállítaná a művészietlen vasplatten helyére, mikor ez a platten tizedrész annyi fűtőanyaggal, tízszer olyan gyorsan főzi meg az ételt, és amellett tízszer annyi meleget ad?”
A Gyalui–havasok felől, a Küküllő-menti-dombságon keresztül értük el a Székelyföldet, a dél-keleti Bodzafordulói-hegyektől pedig a Szászföldön át tértünk vissza a magyar határ irányába. A falvak, a városok vagy éppen a nyílt országút tartogattak számunkra véletlen találkozásokat, s ezekért most így utólag hálásak lehetünk a sorsnak.
A fényképek a második székelyföldi úton, 2011. szeptember 17-én készültek.
Hargita megyei, décsfalvai lányok és legények szüreti bálra hangolója a falu határában, az erdő alatti tisztáson.
Napközben - az este 22 órakor kezdődő bál előtt - lovaskocsikon s lóháton járták a környék falvait...
gabor, 2009 - 2011 szeptember
